Henry David Thoreau amerikai költő, író, filozófus és politikus a XIX. század közepe táján azon elmélkedett, hogy az emberiség – fejlődése során – hogyan alakította ki lakóhelyét, hogyan jutott el a barlangtól a többszintes lakóházig. Meglátása szerint minden egyes épület csupán a pince (barlang, verem!) felé vezető előszoba. Hogy ki hogyan rendezi azt be, az a kor, illetve az egyéni ízlés és tehetősség függvénye – és tükre. Ha Thoreau gondolatmenete kissé naivnak és túlságosan leegyszerűsítőnek is tűnik, a tény, miszerint a ház szeme az ablak, a mai napig vibrálóan élénk metaforaként van jelen mind a költészetben (lásd „lehunyja sok szemét a ház” – József Attila: Altató), mind a köznapi életben. (Hollandiában a nappalik nagy ablakán hagyományosan nincs függöny. Benézni nem illik ugyan, de ezzel mégis azt üzenik az ott lakók: „Ha benéznéd, láthatnád, milyen rendben és jómódban élünk mi itten. Ez az ablak életünk tükre!”) A 2001. szeptember 11-én történt New York-i tragédiát pedig a kognitív nyelvészet (élén George Lakoff-fal) egyenesen a „ház, mint ember”, illetve a „becsapódás, mint főbelövés” hétköznapi metafora véresen komoly megelevenedéseként fogta fel.
Ha adottnak vesszük hát, hogy az ablak a ház szeme, akkor miképpen értelmezhető a kirakat? Legjobb példaként újra a holland hozható itt fel, azzal a különbséggel, hogy a kirakat célja kimondottan az, hogy a járókelők megálljanak és megbámulják. Angolul a kirakat „shop window”, azaz „boltablak”. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a „shop” szó „műhely”-t is jelent (pl. printing shop = nyomda, azaz nyomtatóműhely), akkor „műhelyablak”-ként is értelmezhető. Bekukucskálva megleshetjük, hogyan dolgozik a mester; illetve – ha a sokkalta gyakoribb jelentést vesszük alapul – megnézhetjük, miféle árut kínál a kirakat tulajdonosa. A portéka van ott ugyanis kirakva!
És, kérem, itt vagyon a Nagy Veszprémi Bökkenő! A Veszprém-kukac áldásos tevékenységének köszönhetően bár egyre kevesebb az üresen tátongó portálok száma, mégis még mindig rengeteg a belvárosi „vakablak”. Egyik írásomban már emlegettem azt a bizonyos veszprémi „néhaiság”-ot. Ha a NÉHAI színházi jegyirodától elindulunk az Óváros tér felé, nézhetünk balra, nézhetünk jobbra, és elmesélhetjük vidékről érkezett barátunknak, hogy ez itt a NÉHAI 1. sz. Élelmiszerbolt kirakata, ez a NÉHAI Pezsgőbáré, itt VALAHA egy iratmásoló volt, ott szemben működött VALAMIKOR a Ciklámen Tours, most hagytuk el a NÉHAI Ara Cipőboltot, ott balra a sarkon MÉG NEM IS OLYAN RÉGEN a Vodafone irodája működött, azelőtt pedig egyik kedvenc üzletem, a NÉHAI Belvárosi Könyvesbolt. Vérzik az ember szíve, hogy meddig lehetne még a sort folytatni! Azt hiszem, szinte minden veszpréminek van egy halott üzlete, amelyre nosztalgiával emlékezik. Ó, és az az Óváros teret körbefonó, szimmetrikus közvécé, hát nem?
Nem lévén tősgyökeres veszprémi, számos ismerősömet megkérdeztem, miért van az, hogy az ember már-már megszokott egy üzletet, mire az hirtelen bezár, kirakata pedig vagy üresen marad, vagy másik üzlet nyit ki a helyén. A válasz lényege mindig ugyanaz: a privatizáció idején csupán pár ember volt abban a kiváltságos helyzetben, hogy szinte az összes üzlethelyiséget is tartalmazó épületet fel tudta vásárolni. Az általuk megvett épület állagára ugyan fittyet hánynak, a bérleti díjat illetően azonban képesek a csillagos égig is elmenni. Mit érdekli őket, hogy az üzletet bérlő vállalkozó akár sikeres is lehetne: ha nem tudja a horribilis díjat fizetni, majd jön olyan, aki képes lesz rá. Vagy nem jön. Pénze és ideje neki van, a többivel mit sem törődik. Az, hogy gyönyörű Csepel motorkerékpárt, szép festményeket, Sümegi Elemér míves szerszámait láthatom a belváros kirakataiban, nagyon szép, meg is állok előttük, hosszan bámészkodom. Pár napja egy angol turistának azonban el kellett magyaráznom, hogy ez bizony nem egy matuzsálem motorkerékpárokat is árusító régiségbolt. Ez „csak egy üres kirakat”, amelyet egy helyi szervezet berendezett, „felöltöztetett” (angolul a kirakatrendezés „window dressing”), hogy mégse csúfoskodjon üresen a portál. Az angol nem értette: „Ilyen szép városban üresek az üzlethelyiségek?” Nagyot sóhajtottam, és nem meséltem el neki, hogy a tulajdonosok nem érdekeltek abban, hogy a birtokukban lévő épület földszintjén található üzlet gyökeret eresszen, és generációról generációra vonzza a vásárlókat. Arra pedig nincs lehetőség, hogy valamiféle adókedvezményt kapjanak, ha épületüket óvják, felújítják, a benne működő kereskedőnek pedig biztos, kiszámítható hátteret nyújtanak.
Korbel Péter
