Kék / Közérzet · 2016.05.18.

VESZPRÉMÜLÖK – A rőt kecske és a fehér kakas

Jelen írásom arra a beszédre épül, amelyet 2013 októberében mondtam el Brusznyay Árpád mellszobra előtt a Lovassy László Gimnázium bejáratánál. Azért tartom érdemesnek arra, hogy itt is megjelentessem, mert egyrészt kevesen voltak ott, a helyi sajtó (Veszprémi 7 Nap) pedig meglehetősen elferdítve, kifordítva, tehát kifejezetten trehány módon közölte; másrészt mondanivalója még mindig időszerű – még ha éppen semmilyen ünnep sincs, vagy talán pont ezért: így nem tenyerelek bele semmibe!

Montaigne gondolatával kezdtem, miszerint: „Legtöbb cselekedetünket a példa vezérli, nem saját választásunk.” Ezt afféle használati utasításnak szántam, arra célozva, hogy a dolgok vajmi keveset fognak változni, ha valaki nem veszi a bátorságot ahhoz, hogy – pozíciójából fakadóan – megtehesse és meg is tegye azt, hogy gyökeresen változtat rég bevett ünnepi szokásaink gyötrő rítusán. Nevezetesen az ÜNNEPI BESZÉD terjedelmén, annak tartalmán és stílusán; illetve azon a tényen, hogy hazánkban – így városunkban is – még az ünnepeknek sem összetartó, hanem éppen ellenkezőleg: megosztó szerepük van.

„A legtöbb – úgynevezett normális – kultúrában az ünnepek a következőképpen zajlanak: Az elöljáróság embere fellép egy apró emelvényre (amelyet aztán rögvest el is távolítanak onnan), szóval fellép egy piciny pódiumra, és annyit mond: ’Kedves egybegyűltek! Az ünnepség ezennel kezdetét veszi!’ Amint lelép, a zsámoly eltűnik, és már fel is harsan a fanfár; látjuk, ahogy a tamburmajor jelet ad zenekarának, elindul a parádé. Mazsorettek, zászlót hajigáló fiatalok, gólyalábon zsonglőrködő srácok és egyéb, színes csoportok mulattatják az utcán álló vagy éppen kávéházi teraszokról, erkélyekről és ablakokból integető nézősereget. Mindenki lelkes és vidám. Mindenki tudja, mit ünnepelnek. Otthon vagy az iskolában már rég elmesélték nekik; múltjuk dicső pillanatainak eseményei szervesen beépültek abba a nagy narratívába, amely keretbe foglalja saját nemzeti és/vagy ideológiai identitásukat. Nincs tehát szükség arra, hogy újra és újra a szájukba rágják, mi hogyan és milyen sorrendben történt akkor és ott. Hogy mikor és hányat lőtt az Auróra a Néváról. Hogy mikor van a vezér születésnapja – az amúgy is (egy demokráciában) magánügy. Hogy pontosan merre ment a tömeg, hogy kiszabadítsa Táncsicsot a börtönből. Hogy pontosan ki mit mondott és tett 1956 októberében. Ezekről az eseményekről ünnepségeken beszédet tartani nem egyéb, mint a hallgatóság önző és felesleges untatása. (Mert ki örül a beszédnek? Aki mondja, aki írta, meg az ő atyafiságuk. Max.)

Ha valamire büszkén emlékezünk, akkor ünnepeljünk önfeledt örömmel! Ha nemzetünk vagy városunk tragikus pillanatáról van szó, akkor gyászoljunk! Régen rossz, ha egy ünnep attól ünnep, mert a szónok azt állítja, hogy az. Ha az ünnepély minőségét a beszédet mondók, a megjelentek, a zászlók és kokárdák számával mérjük. Ha még az óvodai gyermeknapot is három, egyenként legalább tíz percen át beszélő önkormányzati korifeus nyitja meg. (És akkor az óvoda, valamint a szülői munkaközösség vezetőjét még nem is említettem!) Nem, kérem! Az ünnep attól ünnep, hogy az egyén pár pillanatra eggyé válik saját kultúrájának eszméjével; ha csak pár pillanatra is, de úgy érzi: ’Én is meg tudnám tenni, amit ők tettek!’”

Nyilván most az olvasó azt kérdezi: „Akkor mi a túrónak beszéltél ott te magad is?” Jogos a felvetés. Ezt akkor is beláttam. Mentségemül azt hoztam fel, hogy nem beszédet akarok tartani, hanem mesélni szeretnék. Arról, hogy milyen groteszk, hogy egy kb. hatvanezres lélekszámú városban – pártállástól függően – különböző helyeken, különböző szervezetek által emelt – ilyen-olyan – szobrok előtt szónokolnak azok az emberek, akik ehelyett jobban tennék, ha európai módon leülnének egymással tárgyalni, és pártjuké helyett Veszprém érdekét helyeznék előtérbe. Siralmas látni azt is, hogy az ünnepségeken felbukkanó „nézők” a következő négy kategóriába sorolhatók:

  1. Mindenhol ott van, csak lehessen hőzöngeni;
  2. csak az egyikre megy el, ott is takarja az arcát, nehogy lencsevégre kapják;
  3. csak az egyikre megy el, büszkén, meggyőződésből, a többi rendezvényre minimum megvetéssel gondol;
  4. mindegyikre elmegy; ha egy időben van három, akkor is megoldja; szépen kiöltözik, és mindenhol igyekszik arcát megmutatni.

Csodálkozunk hát, hogy mennyien maradnak inkább otthon?

Zárásul – a teljesség szerény látszatát keltve – hadd idézzem szabadon itt is azt a fabulát, amelyet Bessenyei György 1804-ben írt, Tariménes utazása című művéből loptam el, hogy teljesen átfazonírozva tanmeseként használhassam a dolgok mai állásának ecsetelésére:

Élt valaha két népcsoport. Nem tudtak egymásról, mert egy nagy hegy választotta el őket. Mindkét csoport egy istenben hitt, ugyanabban az Istenben. Az egyik azonban rőt kecskét, míg a másik fehér kakast áldozott neki.

Egy szép napon az egyik csoport vezetőjének fia úgy döntött, megnézi, mi van a hegy túloldalán. Néhányan óvták az úttól, néhányan elkísérték volna, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy nekivágjon az útnak, méghozzá egyedül.

Ahogy a hegy túloldalára ért, az ottaniak rögtön észrevették. Peckes járását, büszke tartását, általuk még sosem látott fekete haját gyanakodva szemlélték. Amint az ifjú leért hozzájuk, körbefogták, kérdezgették, kiféle, miféle. A tömeg egyre barátságosabbá vált, ahogy a jövevény beszélt, az meg kimondottan tetszett nekik, hogy az ő népe is ugyanabban az Istenben hisz, mint ők. Ekkor a tömeg vezére feltette a döntő kérdést: „No, és ti mit áldoztok Istennek?” Feszült csend. „Kakast. Fehéret” – hangzott a tömör válasz, mire az emberek bősz ordítozásban törtek ki. Egyből összeült a tanács. A jövevényt örökös elzárásra ítélték, nehogy káros gondolatait terjeszteni tudja. Ám a nagy befolyású főpap még ennél is nagyobb büntetést akart, és mivel a vezér közeli rokona volt, könnyedén elintézte, hogy tömlöc helyett akasztófán végezze a szerencsétlen idegen.

Az incidens óta számtalan kísérlet történt arra, hogy a két népcsoport jobban megismerje egymást. Egy alkalommal még a köztük magasodó hegyet is sikerült elbontani, ám egy emberöltő sem telt el, és helyére máris kerítést emeltek. Időről időre akadt valaki, akinek sikerült megértetnie a többiekkel, mennyire nevetséges és gyermeteg ez az elválasztósdi. Ilyenkor a kerítést rendszerint lebontották. Ami azonban a mai napig nem változott, az az, hogy mindkét oldalon megemlékeznek azokról, akik a határt igyekeztek eltörölni. Ki ilyen szobrot emel, ki olyat. Ki itt koszorúz, ki ott. Ki ilyen beszédet mond, ki olyat. Ki rőt kecskét áldoz, ki fehér kakast.

Korbel Péter

Hozzászólások

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be először a facebook fiókjába egy másik böngészőlapon!