Pár éve a munkáltatóm a havi cafeteriakeret felét egy olyan speciális kártyán adta, amelyet a közelünkben csupán két élelmiszerboltban használhattunk. Nekünk a 3C volt szimpatikusabb és a lakóhelyünkhöz is közelebb van.
Először csak havonta egyszer-kétszer, a cafeteriakeret erejéig jártunk oda, később már a hétvégi készpénzes bevásárlásokat is ott bonyolítottuk le. „Minden ár nagyker ár”, nem kellett tülekedni, kedves, a régi iskola tanítása szerinti kiszolgálás és számunkra megfelelő árukészlet várt bennünket. Annyira megszoktuk a boltot, az ismerős arcokat, hogy miután megszűnt a kártyánk, továbbra is oda jártunk, és készpénzzel fizettünk.
Aztán történt valami. Eltűntek az ismerős arcok, a jó kedélyű kiszolgálás, a kedvesség, a „régi iskola”, és az üzletben valamiféle savanyú, állott, borzalmasan rideg légkör várt bennünket minden alkalommal.
Nem vagyok kekeckedő vásárló, de azt elvárnám, hogy köszönjenek nekem, esetleg visszaköszönjenek, ha belépek egy boltba. Nem várom el, hogy a csemegepultnál két percen belül kiszolgáljanak, azt sem sérelmezem, ha esetenként öt percet kell várnom, de elvárnám, hogy ha megkapom az áhított 25 deka helyett a 17,8 deka sajtot, akkor ne a soron következőt, hanem engem kérdezzenek meg:
– Adhatok még valamit?
Kekeckedő lennék, ha a régi „csemegésemet” keresném, azt, aki csukott szemmel vág le pont 10, 15 vagy 45 dekát? Talán az sem ördögtől való, hogy a pénztáros, aki éppen sms-t ír, köszönjön, és ne úgy nézzem rám, ne úgy dobálja az árut a szalagon, mintha én lennék életének megkeserítője.
Hogyan is tanították régen? Napszaknak megfelelően köszöntse a betérő vásárlót!
Az első és utolsó mondat, ami elhagyta a pénztáros hölgy száját, a következő volt:
– 3850 forint lesz!
Nem kekeckedtem: nem viszontlátást, hanem jó napot kívánva hagytam el a régen szeretett, ismerős üzletet, otthagyva a 3850 forintnyi tanulópénzt, amelyet legközelebb a szomszédos multiba viszünk, és visszasírjuk a régi kedves kollektívát, a régi iskolát.
Így múlik el egy „magyar bolt” dicsősége.
