Van az úgy, hogy az ember siet, van az úgy, hogy gyorsan kell valamit főzni, sőt, néha csak figyelmetlen vagy csupán jóhiszemű az ember, és túlságosan is megbízik abban, amit lát. Rápillant a nagybetűkkel feltüntetett árra és viszi az olcsóbbat.
Az olcsóbbat, amiről fizetéskor kiderül, hogy drágább, nem is kevéssel. De az a férfitársam vesse rám az első követ, aki végigolvassa az árcédulákat, megnézi, mennyibe is kerülne az adott termékből, ha egy kilót vagy éppen egy litert venne. Sokunkat legtöbbször csupán az érdekli, mi az ára a polcon levő termék darabjának, megnézzük, ott az árcédula, azon nagybetűkkel, hogy 218 forint, és legmerészebb álmunkban sem gondolnánk, hogy ez a pénztárnál már több mint 100 forinttal drágább lesz.
Pedig drágább, ott van feketén-fehéren, a sokat emlegetett, hírhedt apró betűk rejtekében, hogy ez, na meg sok másik, csak akkor ennyi, ha az ember hármat vesz belőle. Akkor is úgy, hogy „kettőt fizet, hármat vihet”!
A mögöttünk kígyózó sor lesújtó pillantásaitól kísérve dilemmázom, vigyem vagy ne vigyem? Hiszen ennyiért drága, főnöknek csengetni, kulcsot kérni, sztornózni viszont rengeteg idő, és mögöttem a lincshangulat. De ebből a „műkajából” éppen elég évente egyszer enni, tehát a kecsegtető kedvezmény kihasználása szóba sem jöhet. Nem kell három, viszont a zúgolódó sor feltartása is nyomasztó, úgyhogy marad az egy csomag „csillagászati” áron, azaz a tanulópénz.
Mától kezdve szemüveg, nagyító, megfelelő körültekintés nélkül már az ismerős sarki boltba sem ugrok be csak úgy valami kaját venni pár forintért.
