Bár mintegy hatszázan vettek részt a kísérletben, nem sikerült megdönteni a korábbi Guinness-rekordot, és a veszprémi várat sem tudták átölelni pénteken. A szervezés kaotikusra sikeredett, de az információhiány és az egyórás ide-oda mászkálás sem vette el a résztvevők lelkesedését a hőség ellenére sem.
Az eredeti elképzelés szerint a magyarországi ölelésrekordot szerette volna túlszárnyalni a szervező Édesvíz Természetbarát Egyesület. Ez azt jelenti, hogy több mint nyolcezer főnek kellett volna egymás kezét fogva átölelni a várat. Rekord ide vagy oda, maga az alapötlet – nem véletlenül – nagy tetszést váltott ki a veszprémiekből és a turisztikai szakemberekből is, az utcazene-fesztivál idejére ütemezett időpont pedig szintén jó gondolat volt. Ám a kivitelezés hagyott némi kívánnivalót maga után, a reménybeli rekorderek nem igazán tudták, mikor hova kellene menniük, mi történik éppen. Ezen talán olykor némi hangosítás segíthetett volna, az általában több száz fős rendezvényeken hatásosabb, mint szimplán kiabálni. Ugyan a felnőttek egy része, de leginkább a gyerekek egy idő után hangot adtak nemtetszésüknek, de alapvetően a résztvevők becsületére legyen mondva, igazi lokálpatriótaként jól viselték a zűrzavart, a hosszas várakozást, az ide-oda sétálást a tűző napon, és nem adták fel, kitartottak, csak hogy megölelhessék a várat. Kérdés persze, mekkora káosz lett volna, ha valóban jelen van a hőn áhított nyolcezer ember a rendezvényen.
A Facebookon létrehozott eseményre 606-an jelentkeztek, és az előzetes terveknek megfelelően már pénteken 16 órától lehetett regisztrálni az Óváros téren, és ha elegen lettek volna, további tíz ponton kellett volna ugyanezt megtenniük, hogy hivatalosan is részesei legyenek a rekordnak. A láncnak pedig hat órára kellett volna „felépülnie”.
A szervezők dicséretére el kell mondani, több tervvel is készültek, hogy pontosan mit is öleljenek majd át annak függvényében, hogy hányan is vesznek részt majd az össznépi várszeretgetésben. A probléma viszont az volt, hogy erről maguk a résztvevők nem nagyon tudtak semmit. Így ez az előre tervezés mit sem segített azokon a veszprémi és nem veszprémi várölelőkön, akik a hivatalos kezdés előtt és után is tanácstalanul sétálgattak a várból levezető lépcsőnél, álldogáltak, és információra éhesen, de kitartóan vártak a Szentháromság téren. Nem tétlenül persze, mert szintén váröleléses karszalagot viselők után kutattak, hogy tőlük vagy épp a polgárőröktől megtudják végre, mi is történik éppen. Később pedig fél órát vártak a lépcsőnél, hogy kiderüljön, nincsenek elegen ahhoz, hogy körbeérjék a várat, majd később újabb fél órát töltöttek azzal, hogy „átöleljék” jobb híján a Vár utcát.
Lelkesedésük azonban töretlen volt, és az sem szegte kedvüket, hogy a rekordot nem sikerült megdönteni. Többségüknél valószínűleg nem is ez volt a cél, hanem inkább az, hogy egy jópofa, veszprémi szívükhöz közel álló programon részt vegyenek. Ezzel pedig mindannyian nyertek.
Drahos Nikolett
