Géczi János költőnél egy baráti társasággal jártam, keszeget sütött nekünk, enkezével bevagdalva, a rá jellemző precizitással. Éppen akkor jelent meg a hír, hogy az év szépirodalmi könyvévé választották a Bunkerrajzolót, amelyben Likó Marcellnek, a Vad Fruttik frontemberének élettörténetét rekonstruálja János nyers őszinteséggel, a hányatott gyermekkort, lázadásokat, meneküléseket és drogozásokat.
Éppen Likó Marcell is benézett a költőhöz, akihez ma már barátság fűzi. Koncertről hazafelé menet állt meg nála, lenyomott egy-két előző napról maradt fasírozottat, mert ki nem állhatja a halat, aztán Ladányi hazavitte Szabadiba a kertek alatt.
Közben Géczi körbevezette a társaságot barátságos fehér pulijával az almádi házában, mert aki nem tudná, feladta veszprémi, vár alatti teraszos kertjét, és leköltözött a Balatonhoz. De már itt is tökéletesen berendezkedett, kutat fúratott, medencébe gyűjti az esővizet, a növények sokkal kisebb területen, de földben vannak, és szemmel láthatóan jól érzik magukat, nála biztosan nem fognak szomjazni. A ház padlásterében berendezve a csodálatos könyvtár, a Veszprémből emlékezetes festmények már mind fent a falakon. Az egész ház egy nagy műterem, a szobák közötti ajtók nyitva, mindenfelé könyvhalmok, papírkupacok, furcsa tárgyak. Az értelmiségi élet egyik fellegvára az almádi ház, ahogyan a veszprémi is az volt. Sok mindenki megfordul itt, írók, költők, képzőművészek, zenészek. Egyszóval jó hely lett ebből a szögletből is, bár érezhetően egy még délebben fekvő kert most igazán Géczinek a szíve csücske, a dalmáciai Murterről mesél, és onnan származó sós olajbogyóval és kapri paprikával kínál.
Azt gondolom magamban, mindene megvan, ami a beérkezett művészt jellemzi. Mégis a vadság és a lázadás, a szélsőséges élethelyzetek érdeklik, ezek a visszatérő momentumok nála, ahogy a szociográfia a visszatérő műfaj. Pályája elején a lét peremére szorult, pszichiátriai gondokkal küzdő fiatalokról írt Vadnarancsokkal vált ismertté, mostanában pedig a Vad Fruttik frontemberének rekonstruált életrajza miatt szerepel a hírekben. Erről váltottam vele pár szót a már leírt nagy kavarodásban:
– Nekem fontos azoknak az embereknek az élete, akik a megszokotthoz képest erőteljesebben tudják magukat képviselni. Akik megpróbálják a saját lehetőségeik határait feszegetni. A saját személyiség keresése mindig nagyon érdekes. Az meg a korra vall, hogy belőled mit enged megvalósulni. A szociográfiai érdeklődés sosem veszett ki belőlem, a verseimben és a prózámban is benne van. Nagyon erősen hiszek minden csoportban, tehát nemcsak a családban, a baráti és munkahelyi csoportban, hanem a nagyobb közösségekben, adott esetben nyelvi és kulturális közösségekben is, ami mostanság valóban nem divat. Az individuális érdekeket sokkal inkább támogatja ez a kor – magyarázza János, akit azzal provokáltam, hogy Likó Marcell történetét nézve, de egyébként is, valójában nem a rockzenészek-e korunk költői?
– A rendszerváltásig valamiféle próféta, megváltó szerepe is volt a költőnek, ez egyik napról a másikra eltűnt. Most a költészetet nagyon sokféle szinten művelik. A szlemmerek, punkok, repperek, az alternatívok bizonyos figurái bátran, zenével, énekkel, írott irodalommal, részben a társművészetekkel, színházzal, performansszal összekapcsolva nyilvánulnak meg. Ha újraszületnék, biztos valami összművészeti dolgot csinálnék én is. Persze, aki Rilkéhez szokott vagy Jeszenyinhez, annak lehet, hogy felszínes ez az alternatív, szóbeli költészet. De a tömegek számára ez az elérhető poézis. Ha ezt is idesoroljuk, akkor azt mondom, most több a versmondó és a versolvasó, mint az én fiatalságomban volt. Tegnap éppen az Esti Kornél lemezbemutató koncertjén voltam az A38-as hajón. Nagyon jó élmény volt. De ezzel nem vagyok egyedül, a nemzedéktársaimból mindig össze lehet futni ilyen helyeken valakivel a tömegben – nevet Géczi, aki természetesen nem adja meg magát könnyen az éveknek. Éppen most, május 4-én lesz 62 éves.
Búcsúzáskor lefotózom a mobiltelefonommal a teraszán, háttérben egy csík Balatonnal, de rám szól, nehogy olyan képet készítsek róla, mint amilyent a férjemről, Ottóról szoktam. Elfelejtettem a jelzőt, amit használt. Nagyon igyekszem, de végül – egy kivételével – itthon kitörlöm az összes fotót, mert nem egyeznek azzal a képpel, amit Gécziről kialakítottam magamban. Úgyhogy most másik portrét mellékelünk az íráshoz, amelyből remélem, azért több átjön Jánosról, mint amennyi a képekből átjött volna.
