Sárga / Közérzet / Kultúra · 2016.02.17.

Út a pokolba

The Road to Hell a címe Chris Rea szerzeményének, amit még másnap is jókedvűen dudorásztam, pedig a szorongásról, a bűntudatról, egy nyomasztó álomról szól: A szegénységből a bőség völgyébe indul a fiú, s elveszíti az úton önmagát. Nem érti a világ üzeneteit vagy rosszul érti. A pokolba vezető úton jár – figyelmezteti édesanyja. Ez elég giccsesen hangzik, de pörgős zene ellenpontozza az érzelmességet, remek gitár- és billentyűsszólókkal.

Ezt a dalt a Rock-kanok együttestől hallottam először, szombaton este is játszották a Hangvillában tartott táncestjükön, amely a meghirdetetthez képest háromnegyed órát késett, mert a Pannon Várszínház előadásának akkor lett vége. Ha a színházteremben előadás van, akkor a földszinten nem lehet zenélni, mert felhallatszik. Rossz a szigetelés.  


Várakozás közben van idő körbenézni, kik jöttek el, mennyit öregedtek vagy fiatalodtak ismerőseink? Kik hiányoznak fájón és már örökre? S örülni az új arcoknak, mert a közönség soha nem ugyanaz. Van idő unatkozni, iddogálni és dicsérni a séfet, hogy hiszen tudja a dolgát, nem reménytelen jóízű ételt kapni tisztességes pénzért. Mert a tárkonyos jércekrémleves határozottan finom, és a juhtúróval töltött sertésbordából sem kell sokat visszavinni.

A zenekarvezető elnézést kér – a szervezők helyett – a csúszásért, és a Speedy Gonzalesszel megkezdődik a buli. Mindjárt egy kitűnően táncoló pár terem a „parketten”: pazar ritmusérzékkel, tökéletes összhangban, könnyedén járják a kidobóst. És sorra emelkednek fel helyükről a házaspárok, baráti társaságok, barátnők. Kevesebb a vendég, mint legutóbb, de megtöltik így is a táncteret. Helyesebben: alig férnek el. Súlyos pocakok meglepően fürge hullámzásán álmélkodhat a bámész tekintet. Szépszámú külső közönség torlódik fel az előcsarnokban a színházi előadásról jövet. Nagykabátban, a taktust dobolva, hosszú percekig nézelődnek befelé. 

A buli éjfél körül tetőzik a Rolling Stones Paint it Black című örökzöldjével. Ekkor lehet igazán érezni, hogy a zenekar és a közönség egymásra talál, a legmagasabb fordulatszámon pörög, egymást lelkesíti. És ez már nem fokozható. De a Spencer Davis Group Gimme Some Lovin-ja valahogy mégis képes tovább emelni a hangulatot. Hogy aztán holtfáradt, kipirult arcokról készítsen képeket a belső fényképezőgép. 

Az őszinteség hiánycikk. A beat- és rockzene a legjobb dalaiban: hangszerelt őszinteség.

A pokol maga a világ, a zenekar meg csak játszik…

Ullrich Miklós

 






[fbcomments]