A budapesti utcákon, tereken, aluljárókban, templomokban és a Fővárosi Állatkertben ingyenes koncertsorozattal ünneplik Johann Sebastian Bach születésének évfordulóját ma és holnap, március 19-én és 20-án. A New Yorkból indult, Bach mindenkinek nevű programsorozatot második alkalommal rendezik meg hazánkban is.
Dale Henderson amerikai csellista hirtelen ötlettől vezérelve hat évvel ezelőtt Bach születésnapján, március 21-én kitelepült egy forgalmas vasúti peronra és ott muzsikált. Akciójának alapgondolata az volt, hogy Bach zenéje töltse be az utcákat, tereket. Rendhagyó 2010-es koncertjével mozgalmat teremtett, tavaly már 39 ország 129 városában késztette megállásra, elcsendesülésre, zenehallgatásra az utca emberét a mester. Azt hiszem, Pilinszky fogalmazott úgy, hogy Bach zenéje olyan, mint a hideg borogatás. Én hozzátenném, hogy sóvárgás a végtelen után, az isteni tekintet után. De akár azt is mondhatnám, hogy maga a transzcendencia. Hogy az micsoda? Szerintem a transzcendencia nem más, mint a határok átlépése. Átlépés egy másik világba, amely már nem is emberi, inkább emberfölötti. Bachnál legalábbis. De hát mire való ez, miért kell nekünk ez az átjárás? Nehéz filozófiai kérdés, amit nem is tudok értelmesen megválaszolni, de ha Bachot hallgatom, érteni vélem, hogy miért kell a transzcendencia, az ismeretlen. Utóbbi alatt nem holmiféle új hangzást, új kifejezést kell érteni, hanem Bach zenéjének azt a jellegzetességét, amitől időnként félelmetesen emberfölötti, metafizikus, különösen a Brandenburgi versenyben, a Máté-passióban, néhány koráljában és a Goldberg-variációkban. Ezt a rá jellemző metafizikát hiába keresnénk például Beethovennél, legyen bármekkora művész is. Beethoven zenéje túlságosan is drámai, túlságosan is az embernek a saját ellentmondásaival és az ellenséges erőkkel folytatott küzdelmére koncentrál. Bach viszont, akárcsak a csillagászok, túllép a geocentrikus szemléletmódon. Vele a végtelenben járunk, a létezés titkainak közelében. A püthagoreusok különben úgy képzelték, hogy a kozmosz valami hatalmas, vég nélküli muzsika, a zene pedig ebből következően nem más, mint a kozmosz kicsiben. Bachot hallgatva elfogadom ezt az elmélkedést, miszerint a zene földönkívüli eredetű alkotás, a kozmosz rezonanciája, valami őslényeg, amely ügyet sem vet a földi-mulandó dolgokra. Itt nincsenek hétköznapok, hiszen az ember átadja magát a végtelenség örömének, vagy legalábbis a végtelen sejtelmének. Talán ezért van az, hogy Bachot csak magasba emelt tekintettel lehet hallgatni.
Milyen jó lenne, ha Veszprémben, vagy akár a Balatonnál eszébe jutna valakinek Bach születésnapja, és egy csellóval, orgonával vagy zongorával megnyitná az utca emberének is az ég kapuit.
