Egyre többet tekingetünk fölfelé, ahogy közeledik a karácsony. Az ünnep közelebb visz az éghez és az egyszer volt, hol nem volt gyerekkorhoz. Azon kapom magam, hogy mondogatom magamban az esti imát, amit még a nagymamámtól tanultam: „Ó, édes jó őrangyalkám, éjjel-nappal vigyázz reám, légy mellettem, amíg élek, mindig jó és jámbor legyek, ha meghalok, vezess be, Istenhez a mennyekbe.”
Gyerekként nem fogtam föl az utolsó sorok jelentését: a halál, menny és pokol négy-öt évesen nagyon absztrakt fogalmak voltak. Annál inkább foglalkoztatnak ma már. Sartre elintézte a témát híres aforizmájával a Zárt tárgyalás című drámájában, miszerint: „A pokol, az a másik ember. A menny pedig mások látványa a pokolban.” Oscar Wilde szerint pedig „A klíma nem a legjobb a pokolban, de a társaság érdekes lehet.”
Na, igen. Vicces. De tényleg, hol van a menny, az a nagy kozmikus szubsztancia, ahonnan Isten elküldte hozzánk egyszülött fiát, a Szentháromság második tagját, hogy testet öltsön és megváltsa az emberiséget? És ahová a halál után eljut az ember lelke, az életünk algoritmusa, a szoftverünk az emlékeinkkel, a jó és rossz cselekedeteinkkel, a megbánásainkkal és a szeretetünkkel? Több mint kétezer év alatt hányan keringhetnek már ott üdvözülve vagy elkárhozva? Anne Lotz amerikai evangélista számításai szerint a mennyországban, amely „nagyobb, mint Kanada, Mexikó és az egész Atlanti-óceán, könnyedén elfér akár 20 milliárd ember is”. Nem is tudom, engem ez a „számtan” valahogy nem nyugtat meg. Szívesebben gondolkodom azon, ami a betlehemi jászol előtt akaratlanul is eszembe jut: miért is születünk meg, mi dolgunk itt a földön, azaz honnan jöttünk és hová megyünk? Egy felmérés szerint állítólag csak minden ötödik embert foglalkoztatnak hasonló gondolatok, minden ötödik embernek jut eszébe időnként a menny és a pokol. Pedig érzésem szerint az elveszett Édent keressük egyfolytában itt a földön is (szex, drog és rock and roll), itt egy mosolyjel következne, de aztán mindig jönnek a kerubok a lángpallossal és kiűzetünk, mint az első emberpár, Ádám és Éva a Paradicsomból.
De a remény azért marad, sőt, ilyenkor karácsony táján felerősödik, hogy majd a végén minden jó elnyeri méltó jutalmát (majdnem azt írtam, büntetését), a rosszak pedig időtlen időkig főhetnek a pokol üstjeiben, mint Hieronymus Bosch festményein. Mi késztet bennünket ilyen gondolatokra? A természetes igazságérzetünk, a vallásunk erkölcse vagy egyszerűen csak a kis Jézus, Mária és József története, amelyet immár 2015. éve, hogy áhítattal felidézünk minden karácsonykor, nemzedékről nemzedékre hagyományozva? Pedig nem is voltak afféle „mintacsalád”: egy szűz, egy ácsmester és a fiú, aki ahelyett, hogy kézművesnek tanulna, inkább vándorprédikátor lesz. „Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!/ Három király mi vagyunk./ Lángos csillag állt felettünk,/ gyalog jöttünk, mert siettünk” – versel József Attila a szegények királyáról, akiben megtestesült a Megváltó, a krisztusi modell. Az egyetemes szeretet, a megbocsátás, a mások üdvösségéért föláldozott élet példája. Csodálatos történet. Boldog, aki hinni tud benne.
