A Hunyadi utcai sajtótájékoztatóról ballagok hazafelé. Az utcában még dolgoznak az útépítők. Előttem az úttesten hatalmas kamion tolat. Szemben vele egy személyautó, benne egy negyvenes férfi kiabál a kamion manőverezését segítő fiatalemberrel.
– Miért nem írják ki az utca végén, hogy nem lehet behajtani a Hunyadiba?
– Be lehet hajtani, a felújítás alatt folyamatosan lehetett itt közlekedni – mondom mosolyogva a sofőrnek. – Most is csak három percet kellene várnia, amíg a kamion leáll az út szélén, és ön el tud haladni mellette.
– De miért tolat az egyirányú utcában, miért nem a másik irányból hajtott be?
– Mert eddig a Füredi úton várakozott, hogy hozhassa az anyagot – válaszolom neki még mindig mosolyogva.
– Akkor is akadályozza a forgalmat! – üvölti nekem, és már nyomja is a gázt, mert közben a kamion leparkolt az úttest egyik oldalán, szabad utat engedve a türelmetlen autósnak.
– Még három percig sem tartott – mondanám neki, de már el is húzza a csíkot.
Mellette szomorú arccal ül a tízéves kislánya…
A képen a „bűnös”. Fotó: a szerző