Mi is lehetne első napunk úti célja, ha nem a csodálatos Firenze? Marco bekopog reggel, megkérdezi, hogy aludtunk, elégedettek vagyunk-e a szállással, mit szeretnénk megnézni aznap, miben segíthetne? Remek az angolja, és a következő napokban megtapasztaljuk, hogy itt mindenki jól beszél angolul, aki a turizmusból (vendéglátás, szálláskiadás, kereskedelem, látnivalók felügyelete) él.
Amikor dicsérjük az otthonosan berendezett apartmant, Marco elmondja, hogy a ház egyik fala egy ezeréves építmény, egy őrtorony része. A városállamok között dúló háborúk idején rengeteg ilyen torony épült Toszkána-szerte. Azt már az előre elolvasott útikönyvekből tudom, hogy Toszkánában minden nagyon régi: nem ritkák a nyolcszáz vagy ezeréves tornyok, bazilikák, kisvárosok.
Marco elkezdi magyarázni, hogyan jutunk Firenzébe, aztán egyszerűbbnek látja, ha odavezet bennünket: úgyis be kell vásárolnia. Újabb bizonyíték, hogy milyen jó volt a megérzésem, amikor szállást választottam: Marco egy hatalmas bevásárlóközpont elé vezet bennünket (mondanom sem kell: olyan kacifántos útvonalon, hogy nélküle még mindig ott bolyonganánk valahol félúton a szállásunk és Firenze között), ahol ingyen parkolhatunk (a parkolásért egyébként sokat kell fizetni Toszkánában, a rossz helyen parkolásért pedig a legtöbbet Európában), és ahonnan egyenesen Firenze központjába visz bennünket az egyetlen firenzei villamos. Mielőtt Marco elbúcsúzik tőlünk, a kezünkbe nyom egy Firenze-térképet, és megmutatja, hol tudunk megfizethető áron, nem turistáknak készült tömegkaját, hanem tényleg finom vacsorát venni a városban – persze erre nem kerül sor, mert az egész napos séta után nem marad erőnk arra, hogy ezt a helyet felkeressük.
A villamosról leszállva azonnal a hömpölygő tömeg kellős közepén találjuk magunkat, és egymásra nézünk I.-vel: mi van itt nyáron, ha már most ekkora az emberáradat?
A vasútállomástól (ahol a villamos-végállomás van) pár száz méterre már előttünk is áll a város egyik nevezetessége: a dóm, előtte a keresztelőkápolna, mögötte a harangtorony.
Toszkánában sok műemlék látogatható ingyenesen, sokban belépőt kell fizetni. A firenzei dómba jegy nélkül besétálhatunk, és csodálkozva látjuk, hogy amilyen gyönyörű kívülről, olyan sivár belül: pár falfestmény, néhány szobor, semmi más. A dóm kupolafestménye csodálatos ugyan, de azzal a kis géppel, ami nekünk van, nem tudjuk „levadászni” ezt a csodát.
A Palazzo Vecchio (régi palota) hét évszázada a világi hatalom központja Firenzében. Előtte elsétálva arra a döntésre jutunk, hogy nem vállaljuk az épület végigjárását, mert erre a napra kerti sétát terveztünk, amihez szükség lesz minden energiánkra.
A palota előtt magasodik Michelangelo híres Dávid-szobrának másolata. Az eredeti alkotás a Galleria dell Accademia kupolatermében (Via Ricasoli) látható.
A palotával szemben, az Uffizi épületéhez „ragasztott” terasszerűségen szintén szobormásolatok láthatók – a város gondolt a kispénzű turistákra is.
Az Uffizi két szárnya között jutunk ki az Arno folyóhoz. (Az Uffiziről később.)
A látvány lenyűgöző: a folyó két partján paloták sora áll. Az egyik oldalon a parttól távolabb, így az épületek és a folyó között autók és gyalogosok is közlekedhetnek. A másik oldalon a házak a víz fölé nyúlnak, az ott lakóknak nem kell turisták tízezreinek zaját hallgatniuk nap mint nap. Asmaragdzöld folyó fölött karcsú hidak, közöttük a Ponte Vecchio, a régi híd, a világ legismertebb hídjainak egyike, amelyet sok filmben láthattunk, többek között A parfümben. A hídon apró üzletek tapadnak egymáshoz. Mindegyikben órát vagy ékszert árulnak. A parfüm című filmben az egyik ilyen boltban élt a híres parfümkészítő, akit Dustin Hoffman alakított, és akitől a főhős a parfümkészítés titkait tanulta meg.
A Ponte Vecchio a XIV. században épült, és ez volt az egyetlen híd Firenzében, amelyet a második világháborúban nem robbantottak fel a németek. Állítólag egy német tisztnek volt annyi esze, hogy megakadályozza a pusztítást.
A hídon átkelve nem sokáig kell gyalogolni ahhoz, hogy egy hatalmas téren találjuk magunkat a Palazzo Pitti palota előtt. Egy Pitti nevű kereskedő – a XV. században élt – elhatározta, hogy felépíti Firenze legnagyobb palotáját, de csődbe ment, és a palotát kénytelen volt átadni legfőbb ellenségeinek, a Medicieknek, akik befejezték az építést.
A palota tényleg hatalmas lett: ma nyolc múzeum található benne, amiből mi kettőt néztünk meg, hiszen kellett az energia a palota mögötti hatalmas kert, a Boboli bejárására is. A Bobolit 1550-ben telepítették. Olaszország leghíresebb kertjeinek egyike 42 ezer négyzetkilométeren terül el, órákig sétálhatunk benne. Az a fáradtság, amit a séta utáni esten éreztünk, elmondhatatlan.
A kiadós sétát azonban nem fejeztük be a Boboliban, mert ráakadtunk Firenze egyik „bevásárlóutcájára”, amelyben egymás mellett sorakozott az összes világhírű olasz divatmárka üzlete. Az árakat sem titkolták: a kirakatokban minden kiállított ruhadarab árát feltüntették apró, diszkrét cédulákon. Az olvasók nyugalmának megőrzése érdekében nem írjuk ide ezeket a számsorokat. (Sorozatunk 1. részét itt olvashatják.)
