A veszprémi I love Tócsi Falatozó ikonikus hely, mindenki ismeri a városban. Kedves kiszolgálás, fenséges illatok és ínycsiklandó ételek egy kis bódéba sűrítve, a Kossuth utca sarkán. Horváth Zoltán tócsi-terápiának tekinti a helyet, ahol azt érzi, magára talált. Karácsonyi jótékonykodásáról, a múltjáról és sikerének titkáról beszélgetünk.
– Azon kívül, hogy mindig óriási lendülettel és szeretettel készíted az ételeket, nem sokat tudunk rólad. Mesélnél egy kicsit arról, hogy korábban mivel foglalkoztál? – kezdem a beszélgetést.
– 1980 óta van papírom, hogy bemehetek a konyhába, tehát ekkor szereztem szakmunkás-bizonyítványt szakácsként. Később a Kabóca Bábszínházban és a Színitanodában dolgoztam pár évig, aztán jött egy tíz év marketinges időszak, ahol edényeket árultam Erdélyben. Ez a három-négy dolog sűrűsödött össze tulajdonképpen itt a tócsizóban. Ennek a helynek a története annyi, hogy egyszer Németországban láttam, hogy egy barátom az utcán kolbászt eszik, és akkor jött egy gondolat, hogy meg kellene ugyanezt csinálni itthon, feltekert tócsival. Két rokonom pont munkát keresett, én meg mondtam nekik, hogy vágjunk bele ebbe. Ők elmentek, én maradtam. 2021 januárjában nyitottam meg a tócsizót – válaszol Zoltán.
– Már akkor láttad, hogy lesz erre igény?
– Nem érdekelt, hogy lesz-e rá igény. Azt tudtam, hogy én élvezem ezt a helyzetet, nincs főnököm és úgy szerettem itt lenni. A főzés volt az első szakmám és mindig vissza is köszön. Ez egy biztos pont az életemben. Az egész egyébként egy tócsi-terápia. A gyerekkori engramjaim jönnek elő. Elmesélek valamit. Azért merem mondani, mert már 90 százalékban túl vagyok azokon a gyermekkori traumáimon, amelyek azért – akarva, akaratlanul – lerakódtak a lelkemben. Láthatod, hogy mennyi minden van kirakva itt a bódéra. Ez ebből a háttérből jön. Mindig többet akarok mutatni és adni, pedig tudom, hogy így jó, amit csinálok. Mégis néha úgy érzem, hogy nem elég. Itt ez előjön, napi szinten.
– Említetted, hogy mindig többet szeretnél adni. Felkapott lett az a hír, hogy karácsonykor ingyen adsz ételt és italt azoknak, akik hozzád jönnek. Mi motivál erre? Nem óriási anyagi kiesés?
– Van egy ismerősöm, aki minden este jön hozzám. Bélának hívják, egyedül él. Kérdeztem a Bélát, hogy mit csinál karácsonykor. Azt mondta, hogy csak a falat nézi otthon, úgyhogy mondtam neki, hogy akkor jöjjön ide ő is segíteni. A város lakói is mindig támogatnak. Az egyik asztal süteménnyel van csurig, ma hoztak bejglit is és mindig vannak sós harapnivalók is. Annyian jönnek segíteni, hogy libabőrös leszek mindig. Az anyagi kiesés részét letojom. Én minden nap ezt szeretném csinálni, mert jó érzés.
Természetesen ezt a karácsonyi jótékonysági koncepciót azért nem úgy kell elképzelni, hogy minden arra járót ingyen vendégül lát a tócsizó, hiszen erre nem lenne kapacitása. A gondolat mögötte inkább az, hogy akinek nincs hol és kivel tölteni az év legszebb és legmeghittebb napját, az egy jó társaságot, meleg ételt és egy falat szeretetet kaphasson.
– Volt olyan veszélyhelyzet, ami miatt majdnem be kellett zárnod?
– Nem. Az elején azt fogalmaztam meg, hogy ez a hely valami különleges módon védelmet élvez. Két évig úgy voltak kinn az asztalok, hogy a legvégső engedélyt nem kaptam meg. Mégis nyugodt vagyok, mert tudom, hogy védve van ez a hely, olyan, mintha a gyerekem lenne. Én nem nagyon tervezek. Innen akarok nyugdíjba menni. De erre sem nagyon gondolok még. Az érdekel, hogy épp most töltöm a bort és veled beszélgetek.
– Nagyon sokan szeretnek, rengeteg visszatérő vendéged van. Szerinted miben rejlik a sikered?
– Talán abban, hogy több dolog sűrűsödik össze itt. Nekem most rajzolódott ki, hogy mit csinálok szívből. Azért mondtam el, hogy korábban mivel foglalkoztam, mert mindez itt ér össze. Ez a tócsizó már a részem. Egy nagy részem. Lehet mellébeszélni meg szépíteni a dolgokon, amikor a vendégeimmel beszélgetek, de nem érdemes. Azt megfogadtam, hogy nem akarok negédes lenni. Ha nincs jó kedvem, akkor csessze meg mindenki, nem akarom megjátszani magam. Szinte lehetetlen mindenkit ugyanúgy kiszolgálni, de azért törekszem erre. Nekem az, hogy sokszor csak utólag engedem kifizetni az ételt, ha tényleg ízlett, automatikusan jött. Ahogy az is, hogy közben kérdezem a vendégeimet, hogy hogyan készítsem a tócsit, tegyek-e rá ezt-azt, vastagon vagy vékonyan kenjem – zárja a beszélgetést Horváth Zoltán.
A beszélgetésünk során folyamatosan érkeznek a vendégek, Zoltán sürög-forog a pult mögött. Van, aki ajándékot hoz és tócsival távozik, vagy aki úgy dönt, hogy életében először a tócsizóban kóstolja meg a kocsonyát. Ezek az apró dolgok és az elégedett vásárlói mosolyok támasztják alá a legtökéletesebben Zoltán és a tócsizó sikerét.
Fotók: Csrepka Máté és Tihanyi Kata