Választás 2022 / Egyéb · 2022.04.04.

Több kérdés, mint válasz – Hogyan tovább?

A Fidesznek az április 3-i választás nyomán ugyanúgy kétmillió-hétszázezer szavazója van és többoldali ellenzéke, mint 2010-ben. És már megint kétharmada. Közben tizenkét év telt el – az életünkből –, és mintha egyre kevésbé értenénk az országot, amiben élünk és amivé Magyarország napról napra válik – írja Lakner Zoltán politológus, szociálpolitikus, újságíró a Jelen hasábjain. Több kérdés, mint válasz.

Az egyik legfontosabb kérdés az: hogyhogy nem láttuk? Talán Orbán sem látta, talán tényleg az utolsó napokban vagy a választás napján dőlt el. De akkor is: hogyhogy egy ilyen cunami láthatatlanul közeledik? Persze, kinek a cunami, kinek az ekkora volt váratlan. Mindenesetre úgy tűnik, a demokratikus politikai oldal – jobb híján hívjuk így – egyszerűen képtelen hozzáférni a társadalmat alakító megannyi tényezőhöz, hatásmechanizmushoz. Sőt nem csak a ráhatás, hanem az észlelés képessége is hiányzik. Olvassa Lakner Zoltán publicisztikáját.

Én sem értem, miért, de meg kellene érteni

Amit inkább érteni lehet, hogy Orbánnak ismét egy kitalált ellenség és egy kitalált konfliktus hozott sikert. Nem állt jól neki a békepárti és EU-szankciókat megszavazó szerep, de a kampány végére rátalált az új ellenségre: Zelenszkijre. Az ukrán elnök, aki Londonban is vezethetne emigráns kormányt, ehelyett Kijevben tartja magát és országát valódi küzdelemben, felhasználva minden, számára elérhető eszközt, beleértve a nemzetközi nyilvánosságot. Pontosan érzékeli a Putyin-párti magyar vezetés húzódozását Ukrajna támogatásától, amit szóvá is tett, nosza, meg is lett az új orbáni ellenségkép. Eszerint az invázió alatt álló Ukrajna avatkozik bele a magyar választásokba, Zelenszkij pedig háborúba rángatja bele a magyar ellenzéken keresztül Magyarországot.


Úgy tűnik, ezek a teljesen légből kapott állítások döntötték el a választást a Fidesz javára ilyen mértékben. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a kormánypropaganda bármit, de tényleg akármit el tud hitetni az emberekkel, ha azok semmi mást nem hallanak.

Orbán pedig egy tapodtat sem vonult vissza abszurd vádjaiból győzelmi beszédében, egy valóban háborúban álló államfőnek szólt be vasárnap késő este. Meg persze Brüsszelnek is, megüzenve, jövök a pénzért. Nincs itt semmiféle korrekció, innen, ebből a mélységből vágunk neki a következő négy vagy akármennyi évünknek.

Ki vitatná a jogát a mindenre is?

Hogy az uniós pénz jön-e vagy sem, attól sok minden függ, és Orbán nyilván arra fog hivatkozni, hogy nemhogy megint győzött, de hát 53 százalékkal került sosem látott fölénybe. A többség áll mögötte, ki vitatná a jogát a mindenre is?

Önáltatás azt hinni – reménykedni szabad, csak nincs alapja –, hogy na most aztán ráomlik a Fideszre a gazdasági válság, ez a ciklus csak egy-két évig tart, jobb is, hogy ők viszik el a balhét. Ezt már mondtuk néhányszor. Bár ekkora krízis és ekkora elszigeteltség tényleg sosem volt még, az a helyzet, hogy az elmúlt két évben minden bekövetkezett, négyzetre emelve, amiről azt gondoltuk, hogy Orbán bukásának politikai feltételéül szolgál: külső sokk, gazdasági krízis, társadalmi megrázkódtatás, külpolitikai átrendeződés. Orbán mindebből 53 százalékkal jött ki.

Akkor legalább azt ne higgyük, hogy most ettől a nagy győzelemtől rögtön automatikusan megbukik. Ne próbáljuk ennyivel megúszni a magyarázatot, amivel magunknak tartozunk. Mint ahogy ne higgyünk az utólag előre megmondóknak sem, csakis a most tépelődőknek.

A tépelődés és magyarázatkeresés egyik legfontosabb oka az, hogy a demokratikus ellenzéki oldal úgy érezhette, tényleg mindent megtett. Összeállt a civilekkel, hatalmas tömegben voltak áldozatkész szavazatszámlálók, színre léptek akcióképes társadalmi szervezetek – amire ékes példa a kormányzat homofób és transzfób népszavazásának érvénytelenségbe fullasztása – és a pártok is összeraktak egy sikeres előválasztást. Igen, most is sikeresnek kell neveznünk, mert akkor volt a zeniten az ellenzékre irányuló közfigyelem és az ellenzék mögötti támogatás.

Mit lehet egyáltalán megcselekedni ilyen körülmények között?

Azt, hogy a pártok és a miniszterelnök-jelölt között milyen a viszony, ország-világ láthatta vasárnap este, amikor a pártok vezetői – Donáth Anna és Karácsony Gergely kivételével – oda se álltak Márki-Zay Péter mögé, de még utána sem ugyanarra a színpadra. Az ellenzéki listavezető úgyszintén illusztrálta, mi nem működött a kampányában, sikerült egy olyan beszédet tartania, amelyben egyetlen odaillő politikai kérdést sem sikerült érintenie. De hogy vajon csak miatta kapott-e csupán 35 százalékot az ellenzéki lista, ezt azért meg kellene beszélni. Valahova lettek a Jobbik-szavazók – a Mi Hazánknál és a Fidesznél kereshetjük őket –, és emlékeztetni érdemes arra is, hogy a pártok együttműködését nem a közös sikerek, hanem a külön-külön elért kudarcok váltották ki.

Ha Márki-Zay és az előválasztás a hibás, akkor 2014-ben és 2018-ban a pártok voltak a hibásak, és eszerint egyik módszer sem működik. Fontos lenne, hogy magukba roskadás helyett az ellenzék őrizzen meg valamiféle cselekvőképességet. Ehhez csak azt kell kitalálni, mi a dolga a NER 4. kiadásában az ellenzéknek. Ennek az ellenzéknek kell-e továbbélnie, ami most van, ha nem, honnan érkezne egy másik? Mit lehet egyáltalán megcselekedni ilyen körülmények között?

És hogy addig is mit mondanak azoknak a választóknak, aktivistáknak, akik most tényleg felszívták magukat a siker reményében? Most miben bízzanak? Az kevés lesz, hogy „megyünk tovább”. Hova?

Hogyan lehet megvédeni azt a médiát, ami ma azért létezik?

Nyilvánvaló, hogy a propagandának való ellentartás nélkül a fű sem fog nőni. Már most se nagyon nő. De itt akkor van legalább egy másik kérdés is: hogyan lehet megvédeni legalább azt a médiát, ami ma azért létezik? És aminek jelentős része tényleg igyekezett sokat tenni a szabad nyilvánosság védelmében. Mást kellett volna mondani, másoknak, máshol, máshogyan? Mi lenne az a más? Kinek lesz erre pénze, és miért hagyná a rendszer, hogy valódi eléréssel bíró alternatív média épüljön vele szemben? Milyen az a média, amit a rendszer nem tud ellehetetleníteni?

Legalább magunknak fel kell tenni ezeket a kérdéseket, amelyek elvezetnek a legfájóbb ponthoz.

Szembe kell néznünk azzal, hogy mit jelent nem demokráciában élni. A nyílt populista autokrácia jégsivatagában járunk, most elég mélyen. Talán már ezt a választást sem lehetett eleve megnyerni, habár én is azt gondoltam, hogy ezt a kísérletet még meg kell tenni, én sem mondtam mást. Mostantól egészen biztosan nem szabad asszisztálni a mintha-demokrácia egyre fakóbb biodíszletezéséhez. De ha azt mondjuk, nem szabad beülni a parlamentbe, le kell tennünk arról, hogy egy ilyen rendszerben választásokkal győzni lehet, akkor abból mi következik? Mi lehet a közös ügy, a feladat, ami összeszervezi a demokrácia ma kisebbségben lévő magyarországi híveit s láthatóvá is teszi őket, bennünket a többiek számára?

Mindeközben egy olyan voksoláson vagyunk túl, amely nemhogy semmit nem oldott meg, de tetézte a gondjainkat. A hazugságokra építő kormánykampány közepette semmit sem sikerült közösen megvitatni abból, honnan legyen energiánk, kikkel barátkozzunk a világban, mitől élhetnének tovább, képzettebben és egészségesebben a magyar emberek. Mi több, a választási osztogatás és a külpolitikai elszigetelődés, a szégyenpadra kerülés tovább fokozta gondjaink sorát. Ahogyan az is, hogy sokan hiszik, még erősebben hiszik, hogy akkor van életük, egzisztenciájuk a legnagyobb biztonságban, ha egyetlen emberre bíznak minden hatalmat.

A képen Lakner Zoltán politológus, szociálpolitikus, újságíró. Fotó: media1






[fbcomments]