Kilépek a kapun, s látom ám, hogy két tanácstalan férfiember toporog a házunk előtti úton. Ruhájuk – mit ruhájuk, ruházatuk! – valamennyi darabja célirányosan tervezett, márkás holmi: bakancs, lábszárvédő, vízhatlan nadrág, dzseki, meleg sapka, kesztyű, hátizsák. Kezükben a kütyü.
„Valami vidékiek” – mondanák az öregek erre mifelénk, s ebben a mondatban benne lenne minden az „érdekes szerzetek ezek”-től a „mit kereshetnek itt”-ig. Végignézve rajtuk belém hasít a felismerés, a hétvégi túlélőtúra résztvevőihez van szerencsém. „Már megint nem működik jól ez a francos GPS!” – morog maga elé az egyik. Ketten is elmegyünk mellettük, de szemérmes emberek lévén nem háborgatjuk őket, mert tekintetüket mágnesként delejezi a kis kézi eligazító szerszám. Persze régen, a mesebeli időkben mindez nem így történt volna. Régen a vándor, ha idegen helyen járt, megemelte kalapját, és egy fennhangon elmorzsolt adjonisten után megkérdezte az első útjába esőt, melyik út megyen itt…?
Mondjuk, mókás lenne látni az arcukat, amikor közölnénk velük, hogy csak itt tovább sréhen a Hohjvég felé, de a Péarinál el ne forduljanak balra, hanem inkább a Kericser irányába! Ilyen nevek nem szerepelnek a legmodernebb szoftverrel rendelkező GPS-eken. Mint ahogy számukra ismeretlen a Suttony, Totya, vagy épp a Lófingató földrajzi elnevezés is. Pedig mind létezik, és mindnek története van. A hajdani vándor cserébe a jó szóért aztán nemcsak eligazítást, hanem esetleg egy gyűszűnyi lélekmelegítőt vagy egy karéj házikenyeret is kapott, s míg azt fogyasztotta, megismerte ezeket a történeteket. Azok a vándorok, akik még a bakancsukat is vállra vetve vitték, hogy csak egy-egy városba érve mutassanak neki úti port, valódi túlélők voltak. Nem virtusból, hanem tudásvágyból, vagy épp szükségből vették nyakukba a világot. Útnak indította a szegény ember a legkisebb fiát, akinek már nem tudott megélhetést nyújtani a darabka föld, hogy szerencsét próbáljon, s feltarisznyázva elbocsátotta a mester is legényét, hogy sok mindent látva, tanulva térjen vissza, s megmutathassa, hogy már emberszámba lehet venni. Elindultak, s csak mentek, ahogy a mesében mondani szokás: toronyiránt. Mert az volt a biztos pont, ahol emberek laktak. Ahol némi harapnivalót, pihenést és eligazítást lehetett remélni. Ahol szóba lehetett elegyedni.
Így jöttek-mentek egy-egy vidék történetei is, hogy aztán a képzelet mesékké formálja őket. Így terjedt a hír, így kötődtek barátságok, szerelmek – kapcsolatok emberek, közösségek között.
Már messze járok, de még mindig nem tudom kiverni fejemből azt a kettőt. Azt a kettőt s a többit, mindnyájunkat…
S. Hegyi Ilona
