Jó, tudom, mostanában elsősorban a migránsok körüli politikai és egyéb viták foglalkoztatják az embereket, de a fene egye meg azt a zsömlét, engem pont ez a péksütemény izgatott fel ma reggel – és minden reggel – leginkább.
A finom, foszlós, puha és illatos kis cipócska olyan gasztronómiai fogalom, aminek gondolatától összefutott az ember szájában a nyál, pláne, ha beleképzelt egy kis vajat meg prágai sonkát. Időközben azonban a zsömlének is jutott a rendszerváltásból. A zsömlegyártás is korszerűsödött, minek következtében a klasszikus darab radikális átalakulásokon ment keresztül. A formája csaknem olyan, mint egykor volt, azaz kerekded. De csak felülről. Oldalról már mindenféle formát ölthet, a lepénytől a nyolcadik utasig. És az állaga! Hát kérem, az változatosságában maga a csoda.
A friss zsömlére jellemző, hogy ha az ember megfogja, mert be szeretné tenni a zacsiba, akkor betörik a teteje és máris bele lehet látni a közepébe, mert benne nincs semmi, főleg foszlós zsömlebél nincs, csak levegő. Ez az úgynevezett vizes zsömle – levegővel. Felébe vágni nem lehet, mert elemeire hullik szét. Ha erőszakkal mégis szendvicset készítenénk belőle, akkor kétméteres körzetben morzsálódik. Próbáltam már éles kiskéssel, kenyérvágó nagykéssel, filézővel és recés teflonossal, a végeredmény: morzsa. Viszont igaz, még mindig zsömle az íze. Mert még friss. Úgy egy órát.
Ezután kezdődik a töppedés. Ekkor még a formája zsömlés, ám az állaga leginkább a hőszigetelő purhabra hasonlít. Rugós, gumis, sem beleharapni, sem vágni nem lehet. Ha mégis sikerül egy falatkát letépni róla úgy, hogy a fogunk is megmarad, akkor a rágógumihoz hasonló anyag kerül a szánkba, forgatgatjuk, rágcsálgatjuk, esszük, hiszen mégiscsak az uzsonnánk.
Vannak viszont érveim az említett péksütemény mellett is, méghozzá nyomósak: reggelenként megvesszük, mert a miénk, mert megszoktuk, úgy és olyannak szeretjük, amilyen, a vizes zsömle egy fogalom, intézmény a maga nemében, olcsó, a legolcsóbb – és még mindig zsömle.
