Napsütéses őszi délelőtt. Dolgom végzendő érkezem Budapestre. A Délinél metróra szállok, nincs tömeg, az utasokon maszk. Az első megállónál két bottal járó, magas, sovány, borostás férfi száll fel.
Jobb kezével műanyag bögrét szorít botjához. – Segítsenek, kérem, ÉHES VAGYOK! Elindul a hosszú metrókocsiban hátra. A mellettem ülő pár hölgy tagja kotorászni kezd a táskájában. Én magam és a szemben ülő fiatal nő is. Ő ápolt, jól öltözött, nyugalom, rendezettség és tisztaság sugárzik egész lényéből. A tekintetéből. A vállára omló gesztenyebarna hajzuhatagból. Szinte érzem a frissen mosott haj illatát. Takaros táskájából uzsonnás zacskót vesz elő, benne két egészséges, szép alma. Hogyan fog maszkban almát enni? – fut át bennem a kérdés. – Segítsenek kérem, ÉHES VAGYOK! – jön visszafelé a férfi.
Pénzt dobunk a bögréjébe. A szemben ülő fiatal nő kiveszi az egyik almát az uzsonnás zacskóból, s ápolt kezével az éhes ember felé nyújtja. – Nem tudom elrágni, nincsen fogam. De köszönöm, köszönöm szépen! Indultában még egyszer visszafordul:
– Nagyon szépen köszönöm!
A klasszikus rajzolatú ápolt kéz, tenyerén az almával, a levegőben marad.
– Segítsenek kérem, éhes vagyok – távolodik lassan a botorkáló ember rekedt hangja a szerelvény eleje felé.
Kiszállok, átszállok, intézem a dolgom, majd vonatozom haza, megérkezem. Délutáni, kora esti rutin, bevásárlás, mi-volt-az-iskolában-lányom?, hírműsorok, vacsora, ki viszi le Rézi kutyát?, telefonok távollévő szeretteinkkel.
Otthonunk tiszta, biztonságos. Polcainkon könyvek, a fridzsider, a mélyhűtő élelemmel tele. Korán sötétedik, lassan kúszik a falakon keresztül be a bőr alá az elálmosodó napvége. Csend, nyugalom. És jön. Jön elő belülről feltartóztathatatlanul a délelőtti kép. Élesedik, körvonalazódik az, ami igazán nem halványult el azóta egy percre sem. Az a makulátlan kéz, tenyerében az édenkert gyümölcsével! Ahogy ottmarad a levegőben. Mozdulatlanul is erőt, szelíd erőt sugároz. Nem mozdul, de törekedik. Adni törekszik. Az előtte álló magas emberre emelt tekintet, a tágra nyílt, csillogó, kék szempár, melynek szépségét csak hangsúlyozza az orrot-szájat takaró maszk. A fiatal nő egész testtartásából áradó természetesség, adni akarás képe szíven üt, olyan erővel hat.
Hogy is magyarázzam? Színházi ember, táncművész vagyok. Kenyeremet a mozdulattal, gesztusokkal, szavak nélküli beszéddel kerestem. Telnek a napok, és egyre izzik bennem a kérdés, vajon volt-e, lesz-e még valaha ilyen mozdulatom? Ilyen magától értetődő, ilyen tömör, sallangmentes, ilyen ártatlan-tiszta.
Makacsul mellém szegődött az emlékkép, a levegőben maradt mozdulatlan kéz nem hagy, nem tágít. Miféle éhség vágyik itt csillapodni? Kinek az éhsége? A segítségért esdeklő éhes emberé? Az önzetlenül adni vágyóé? Vagy az én éhségem, a szemlélődőé?
Krámer György
A vezető képen Andrelli Antik alma című festménye
