Hallom a hírekben, hogy javában tart a téligumi-kommandó. Akinél minden rendben, megdicsérik, akinél rosszak a gumik, annak figyelmeztető cédulát hagynak az autóján. Először is tisztázzunk valamit: az emberek általában nem azért mászkálnak rossz autókkal, mert hülyék, hanem mert szegények. Én is tudom, hogy Volvóval lenne a legbiztonságosabb közlekedni, még sincs Volvóm.
No most, ha a cédula mellé nem tesznek százezer forintot, akkor kétes a siker. Merthogy miből cseréljenek abroncsot? A lányomnak is ezt próbáltam elmagyarázni, amikor meglebegtette, hogy autóval jönnek haza karácsonyra Svájcból. Jaj ne, írtam neki, télen veszélyes autózni. Mire azt válaszolta, hogy ő nem hülye, hogy kopott gumival autózzon, mint annak idején mi az apjával. Ne vetítsem rá a negatív élményeimet.
Megértem, hogy bizonyos szituációból elképzelhetetlen, hogy létezik ember, akinek nem futja téli gumira. Persze, akkor hagyja otthon az autóját és menjen gyalog vagy tömegközlekedéssel. Ez igaz. De valamiért mégsem hagyjuk, bizonyára mert nem vagyunk tudatában, vagy mert nem is akarunk rágondolni, hogy milyen roppant veszélynek tesszük ki magunkat. Fejből tudja már a mesét Noémi, amikor ő még meg sem született és a bátyja is épp hogy elmúlt féléves, majdnem szörnyethaltunk 1983 decemberében Bácsföldvárnál a hirtelen jött fagyban, hóesésben. Újvidékről kicsit megkésve indultunk Adára, délután, mire kiértünk a városból, már javában fagyott, ölemben a hátsó ülésen a féléves kisfiam. Egy öreg Austinunk volt, csak Ottó tudta elindítani, téli gumiról meg nem is hallottunk. Egyébként az a gyanúm, hogy akkor négy évszakos gumikat használtak. Legalább évtizedes gumikkal nyomultunk, amikor megpördültünk az úton és pörögtünk, pörögtünk. Szerencsére éppen nem jött senki. Teherautó, mondjuk. Amikor sikerült megállni, ki kellett volna szállni, taxit hívni és úgy hazamenni. De hiába voltunk okosak, amikor nem volt egy vasunk sem taxira. Ebből a tényből az a meghökkentő döntés következett, hogy folytattuk utunkat, még legalább ötven kilométer volt hátra, Becsénél kisebb híddal, áthidalóval, ahol jobban csúszik az átlagnál, meg nagyobbat is lehet zuhanni. Ekkor már ijesztően tisztában voltunk a veszéllyel. Lépésben haladtunk, öreg este volt már, mire hazaértünk. Az őrangyalunk megdolgozott a hálánkért.
Azóta én télen nem szeretek autóba ülni, pedig van már téli gumink. Az a baj, hogy nem tudok szabadulni az érzéstől, ki vagyunk szolgáltatva a véletlennek. Sosem tudjuk, mikor csúszunk meg mi vagy a közelünkben valaki más, és mikor vágódik belénk egy elszabadult szegény ember. Amíg nem lesz minden jármű hibátlan műszaki állapotban – kommandó ide vagy oda –, nem vagyunk biztonságban. Addig mindenki készítse elő a hegymászó-felszerelését.
