Régen sírtam színházban, meg egyébként is. De most folytak a könnyeim az Irtást látva. Horváth Csaba rendező-koreográfus testszínháza kegyetlenül vágja a szemünkbe, már megint aktuális a téma: az etnikai tisztogatás, az emberek vallási, világnézeti alapon való halálos szelektálása. Abszurd világban élünk.
A 25 évvel ezelőtt szétesett Jugoszláviáról is írhatta volna Helen Edmundson mai angol szerző az Irtás című drámát, de ő a 17. századi Angliába helyezi a cselekményt, amikor a második „polgárháborúban” Cromwell legyőzte a király szövetségeseit. Írország leigázva és megkezdődik a brit gyarmatosítás, az íreket és az őket segítő angolokat, valamint a királypárti angolokat megfosztják birtokaiktól, kitelepítik, megsemmisítik, eltüntetik. Edmundson tulajdonképpen örök érvényű intő példázatot írt, amely napjainkban megint sokszorosan aktuális. Kényes ízlésűeknek talán még túlságosan is tézisszerű lenne az angol–ír házaspár és barátaik esete, ha Horváth Csaba rendezése és színészei, a Forte Társulat és a Szkéné Színház tagjai nem hitelesítenék az egész történetet a testükkel és a bennük felhalmozódott élettapasztalattal. Ez most kicsit furcsán hangzik, de megpróbálom megmagyarázni.
Horváth Csaba színházának eredetisége a színészeiben rejlik, akik megszenvednek azokért a mozdulatokért, hangokért, mondatokért, amelyek akár a néző tudatalattiját is képesek felébreszteni. Ahogyan előadják a történetet, felszabadítják önmagukban és a nézőben is a kéregalattit. Test-, illetve térköltészetet művelnek, a nyelv költészete helyébe a tér költészetét állítja a rendező. A nyitóképben a színpad egyik szélén barikádként felhalmozott zsákokat látunk. Ennek a tövében muzsikál egy hegedűs, és itt ül Pierce, az ír lázadó. A színpad másik szélén fekete farkasszobrok sorakoznak. A történet szerint az isten háta mögötti kis falu állandó farkastámadásoknak van kitéve. De az egész átmehet szimbolikusba is. Hogy mégsem lesz didaktikus a történet, az azért van, mert hitelesen adják elő. A rendező-koreográfus tárgyakkal, például a gumi farkasszobrokkal, illetve a zsákokból színpadra szórt földdel segíti a színészeket olyan helyzetbe kerülni, ahol már szó nem lehet utánzásról. Itt érzések vannak, itt a színészek a szinte akrobatikus ügyességet kívánó játék során érzik, amit mondanak. Az élő zenének, az éneknek is fontos dramaturgiai szerepe van. Amikor elfogy a szó, énekre váltanak a színészek, akik zenélnek is időnként, harmonikáznak vagy ütik a dobot. Ebben a koreográfusi színházban minden lehetséges a folklórtól a prózai párbeszédig, zenétől a kollázsig. Totális színház? Benedek Mari groteszk, ironikus, nagyon kreatív, de ugyanakkor funkcionális jelmezei is lényeges összetevői az előadásnak.
Szó szerint lemeztelenednek a szereplők, ahogyan elmélyül az Irtás tragédiája, ahogyan fokozódik az agresszivitás dinamikája. Madeleine Preston, az ír feleség szinte beledobja Pierce kezébe az angol apától származó újszülött gyermekét. Nem tudni, az ír lázadó megfogja-e a gyermeket, vagy hagyja földre esni, hiszen azt mondta, látni sem bírja. Végül mintegy reflexből megfogja, kezében tartja az újszülöttet. Ettől a jelenettől kezdve nyílik ki igazán az előadás szövete. Innen kezdve jönnek elő a merész, néha tudat alatti érzéseket kifejező képek. Itt kezdődik el az, amit Artaud a teremtés mitikus aktusának nevezett.
Kész Übü papa, ahogyan Krisztik Csaba játssza Sir Charles Sturmant, Cromwell helytartóját. Ahogyan az agymásra borogatott farkasszobrokon edzi magát, hogy keményedjenek az izmai, ahogyan alattvalóival, az egyre inkább megsanyargatott gazdákkal infantilisan, de zsarnoki hatalmának tudatában tárgyal – felejthetetlen. Beleég az emlékezetbe. Mindig ugyanazokkal a hazugságokkal nyírják ki ellenfeleiket a zsarnokok. Cromwell helytartója nem uralkodik bölcsen, pedig lehet, megtehetné, ha nem lenne hozzá ennyire elvakultan ostoba. Agyoncsap, elvesz, megsemmisít mindent, ami az útjába kerül. Ő mondja az ír nőkre, hogy szukák, boszorkányok, delejesek, miközben ő maga az infantilis démon. A hatalmát élvező akarnok senkiházi. Az SS-tisztek természetét is felismerhetjük benne vagy a totalitarizmus bármelyik cinikus képviselőjét. Azt állítja magáról, hogy a vallás, a törvény alapján cselekszik, miközben kilóg alóla a farkasláb, a szörnyeteg, aki kész az egész világot felfalni. Látjuk, ahogy a kisember, az egyszerű boldogságra, szerelemre törekvő gazda, Robert Preston és a másik gazda, Solomon Winter és sorra mindenki próbál egyensúlyozni ebben az abszurd helyzetben, próbálja túlélni az egészet, hogy aztán így vagy úgy, fizikailag vagy csak érzelmileg mind odavesszenek.
Megkockáztatom, hogy a Forte Társulat és a Szkéné Színház produkciója a maga nemében olyan korszakalkotó, mint a kaposvári Marat/Sade volt. Nekem biztosan az. Végül ideírom a nagyszerű színészek nevét, akik véghezvitték ezt a csontig hatoló előadást: Andrássy Máté, Hay Anna, Földeáki Nóra, Nagy Norbert, Kádas József, Pallag Márton, Zarnóczai Gizella, Krisztik Csaba, Fehér László. Zene: Ökrös Csaba. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Benedek Mari.
