Egyéb · 2016.05.29.

TÁNCFESZTIVÁL – Danse macabre

Frenák Pál zavarba ejtő premierjével, az UN-nel tetőzött szombaton este A tánc fesztiválja Veszprémben. Krámer György és Vándorfi László kitartó szívóssággal, makacssággal legyőz minden akadályt, hogy évről évre idehozza azokat a társulatokat, csoportokat, amelyek megújítják a színjátszást.

Az országos kortárs összművészeti találkozón első kézből értesülhetünk a legújabb színművészeti irányokról, a hazánkban és a nagyvilágban felismerhető színházi tendenciákról. Tizennyolc év alatt, amióta ez a fesztivál tart, kibontakoztak előttünk az ezredforduló színművészeti törekvései. Ugyanakkor az alkotói pályák alakulását is figyelemmel kísérhetjük. Frenák Pál társulatának vendégszereplése mindig elsőrangú élmény, amit idén megfejelt az a körülmény, hogy itt mutatták be először UN című előadásukat. A kétszemélyes darabban butoh táncosként feltűnik maga Frenák Pál koreográfus is, aki több év kihagyás után most lépett újra színpadra. Az UN-nel sikerült zavarba ejteni a közönséget, ami már nagy szó, hiszen a veszprémiek abszolút béketűrőek. Elképzelhetetlen, hogy valaki felugorjon a nézőtéren, és követelje, hogy szüntessék meg a dobhártyánk elleni merényletet, az iszonyatos hangterrort, amely a hangkulisszákból árad. Elviselhetetlen motorzúgással kezdődik minden, majd fékcsikorgással, élesen villanó fényekkel folytatódik, és akkor meglátjuk a színpad közepén felfüggesztett óriási hálón csüggő, himbálózó szép fiatal férfitestet. A táncos az elviselhetetlenül éles hangzavarral összhangban mozdul. Egy motoros rohanás vagy egy nagyváros hangjai ezek, éles körfűrészsikollyal megspékelve. De én néha a tenger hullámzását is hallani véltem, sőt, a Bolero ritmusát, de ez nyilván az én szubjektív áthallásom az egy órával korábbi Győri Balett-előadásból. Hogy mit látunk, az mindenki szabad asszociációjára van bízva. Frenák Pál koreográfus a fesztivál programfüzetében annyit segít, hogy elmondja: „Az UN két egyszemélyes univerzum találkozása egy estén.” Tehát az egyik univerzum ez az általam feltételesen agysérültnek nevezett fiatal motoros, aki elképesztő energiával ront neki a hálónak, a kiindulási és végpontnak újra és újra.


A Maurer Milán táncos által életre keltett alak a hálóról lepattanva akrobatikusan leng, száll, tekereg a Frenák-koreográfiák jellegzetes stílusában. Organikus, lüktető mozgásrendszerrel. A másik figura, a Frenák Pál által táncolt öregasszony a negyvenperces előadás második felében jelenik meg. A két embert semmi nem kapcsolja össze, hacsak az nem, hogy mindkettő a saját bezárt világában, univerzumában él. Lehetnének például egy kórház belgyógyászatának vagy neurológiai osztályának ápoltjai. De fölösleges ilyen történettel bajlódni. Vannak, ahol vannak. Mindegy is. A lényeg, hogy vergődnek. Egyfajta danse macabre (haláltánc) az, amit látunk. Frenák Pál fejére húzott fehér gézmaszkkal, óriási piros virággal a feje búbján, könyékig érő kesztyűben, fodros szoknyában, butoh táncosként egy bájos öregasszony reszketeg lényét hozza elő magából.

A butoh-ról itt Európa közepén nem tudunk sokat, legfeljebb annyit, amennyit a lexikonokban leírtak róla, hogy „a hatvanas évek japán szociotánca”, amit az ellenkezés, a lázadás szült. A névadó táncos, koreográfus Akoku Butoh „szívében egy olyan tánc jelent meg, ami megengedi a testnek, hogy magáért beszéljen, hogy ne korlátozza magát előre gyártott konzervmozdulatokra. Első műveit a sötétség táncának hívta. Ez a sötétség nem a félelmet keltő, riasztó sötétséget volt hivatott megmutatni, sokkal inkább az ismeretlen, a korábban soha meg nem tapasztalt belső emberi tereket, azokat a szinte genetikailag meghatározott erőket, amelyeket a modern ember a tudatának mélyére rejt”. Frenák Pált is erre ösztönzi a butoh formavilága, amihez visszanyúl, Kazuo Ohno butoh-mester személyének emlékéből merítve. Egy interjújában arról beszélt, hogy szerinte minden az energiáról szól, amely a jelenlétből, a figyelemből, a libidóból táplálkozik. Munkái mindig az emberi létezés kardinális pontjait feszegetik. Azt a káoszt próbálja megfogalmazni, amely maga az élet. Közben a képzelete segítségével új, párhuzamos világokat konstruál. Ezek zártak és elszigeteltek. Egymás mellett létező, egymás mellett elrohanó univerzumok. UN – mint univerzum, vagy mint un, ami franciául egyet jelent.

A Győri Balett két produkciója, a Belső hangok (Veleki László koreográfiája), illetve a Bolero (koreográfus: Lukács András), amelyet szombaton délután láthatott a fesztiváli közönség, szinte hideg borogatásként hatott a heti totális színházi élményekre. Élvezettel néztük a klasszikus táncon edződött, ám azt modern elemekkel ötvöző társulatot. Mint ahogyan a csillagok mozgását, a tenger hullámzását vagy a sirályok röptét szemléljük hosszan, végtelenítve.






[fbcomments]