Az ember felfalja a szerelmet vagy a szerelem felfalja az embert. Mindkét eset előfordult A tánc fesztiváljának harmadik napján.
Szombathy Bálint performer, aki az egykori Jugoszlávia meghatározó avantgárd művészei közül való, s akitől legutóbb a londoni Tate Gallery vásárolt művet, a nyílt színen megevett egy mézeskalács szívet majd a vásári tükörrel – na jó, nem vagdosta fel az ereit – egy kis vért sajtolt ki a megsebzett ujjaiból, és könnycsíkokat festett vele az arcára. A mintegy 25 percen át tartó, Te nem vagy című képzőművészeti akciója során fekete ingben, fekete nadrágban, rezzenéstelen arccal, reflektorfényben módszeresen harap, rág és nyel. Miközben az újvidéki Love Hunters zenekar egy szentimentális Beatles-számot játszik, a Long and Winding Road címűt, végtelenítve. Így aztán nem is tudni igazán, mikor ér véget ez a „festői” színház, amelyhez groteszk leleménnyel választja ki az anyagot a művész: vásári mézes szívet, amelyet mint oltáriszentséget mutat fel a művész, miután kihúzta inge alól a szíve fölül.
A képzőművész, performer koncentrált gondolatmenetét követve lehet elmélkedni a szerelem, a giccs, a művészet természetéről. A művészet Szombathy felfogásában olyan tevékenység, amely az emberi érzékekre és az eszünkre hat. Végtére is az számít művészetnek, amit az emberek, a társadalom annak ismer el. Ahhoz, hogy az alkotás hasson, párbeszédbe kell elegyednie a közönséggel, meg kell hogy érintse a közönséget. Persze, nem minden kommunikáció művészet. A művészet expresszív forma, amelyen keresztül az alkotó kifejti véleményét az őt körülvevő világról, annak egy-egy jelenségéről. Ilyenek vagyunk, mondja Szombathy, szentimentálisak, ugyanakkor közömbösek is, hiszen szórakozottan felfaljuk a szerelmet szimbolizáló mézeskalács szívet, és még sajnáltatjuk is magunkat kicsit. Persze ez csupán szubjektív olvasat a részemről. A performansz és a happening lényege éppen az, hogy lerombolja a hagyományos jelentésrendszereket, szürreális tartalma pedig a humornak tesz jó szolgálatot.
Számomra igencsak humoros Horváth Csaba rendező-koreográfus Móricz Zsigmond-regényolvasata is, amelyet a székesfehérvári Vörösmarty Színház, illetve a Forte Társulat mutatott be Gyökössy Zsolt szövegátirata alapján. Mint egy görög tragédia vagy parasztopera, vagy mint a pekingi opera. De még a 1920-as évek orosz avantgárd színháza is eszembe jutott arról az akrobatikus testszínházról, amit Horváth Csabáék művelnek. Arató-cséplő napszámosok tömege uralja a színpadot piros munkásnadrágban, hosszú nyelű gereblyékkel – ez adja a látvány alapját. De a rendező-koreográfust igazából nem érdekli az aratásra váró gabona vagy a cséplés, talán a szerelem sem, amely két szegény napszámos fiatal, Zsuzsika és Jóska között szövődik. Ugyanilyen közömbös a régi műfajok: dráma, balett, opera iránt, ami nem ellentmondás, hiszen őt az emberi test és annak képességei érdeklik, beleértve nemcsak a rendkívül dinamikus mozgást, hanem az énekhangot is. A lázadás, a düh, a kiábrándultság az erőssége. Néha halvány gyöngédség is felvillan a jeleneteiben, főleg Dresch Mihály, Lukács Miklós és Balogh Kálmán kiváló zenei anyaga kapcsán. A létezés, mint rabság, robot és lázadás – ez az ő Pillangójának a témája. A stílusa ennek a tudatnak a tükröződése. Horváth Csaba meglepő esztétikája tágítja a színházi nyelv kifejezőeszközeit és új lendületet ad az egésznek. Nekem csak egy gondom van vele, hogy lehetne radikálisabb, mert most valahogy az az érzésem, hogy megáll félúton, főleg, amikor nem tud ellenállni Móricz ízes, gyönyörű, de nagyon naiv párbeszédének, és ettől kicsit unalmassá válik a ritmus, amely kezdetben sokkol és úgy megnevettet, hogy kiráz tőle a hideg.
