Közérzet / Kultúra / Életmód · 2016.12.08.

TAJVAN – A Trumpon túli hétköznapok

Az Amerikai Egyesült Államok és Tajvan között 1979 óta nincs hivatalos diplomáciai kapcsolat. Ezért is ámult el a világ azon, hogy Caj Jing-ven elnök telefonon gratulált Donald Trump választási győzelméhez, és ha már úgyis vonalban voltak, együttműködésről, politikáról, gazdaságról, védelmi kérdésekről is szó esett. A kínai külügy idegesen tiltakozott, amire Trump a maga sajátos módján Twitter-üzenetben reagált: „Érdekes, hogy az Egyesült Államok több milliárd dollárnyi hadi felszerelést ad el Tajvannak, de nekem nem lenne szabad fogadnom egy gratuláló hívást.” Vajon mitől ilyen izgalmas ez a csöpp sziget Kínától egy ugrásnyira?

20161111_152800

Először is – bár a közbeszédben így terjedt el – Tajvan nem az ország, hanem a sziget neve, ahol a Kínai Köztársaság polgárai élnek. A Kínai Köztársaságé, amely nem Tajvanon, hanem a szárazföldi Kínában jött létre a császári dinasztia bukása után, és ott egészen 1949-ig, a kommunisták által kikiáltott Kínai Népköztársaság megalakulásáig létezett. Amikor a második világháborút követő polgárháborúban a kommunisták és a nacionalisták harcában az utóbbiak alulmaradtak, vezetőjük, Csang Kaj-sek Tajvanra menekült, de nem egyedül és nem üres kézzel. Magával vitte a  hozzá hű katonákat, pártja, a Kuomintang embereit és csaknem kétmillió kínai hívét – köztük a szellemi és üzleti élet jeles képviselőivel –, továbbá Kína teljes valutatartalékát, nemzeti aranykészletét és kulturális kincseinek legjavát. Ezeket ma Tajpejben, a Nemzeti Palotamúzeumban lehet megtekinteni.


A 36 191 négyzetkilométeres Tajvanon ilyen módon „túlélő” Kínai Köztársaság konzervatív politikusai a 9 640 821 négyzetkilométeren elterülő szárazföldi Kínára azóta is, mint az államuk részére (!) tekintenek. Ebben nem ingatja meg őket sem az ENSZ-ből való kizárásuk, sem az, hogy csupán huszonvalahány, jelentéktelen diplomáciai súlyú ország hivatalos elismerését élvezik. A kommunista Kína politikusai persze pont fordítva gondolják, és nem titok, akár erőszakhoz is folyamodnának, ha az „egy Kína” elvét érvényesíteni igyekvő tárgyalási törekvéseik nem vezetnek eredményre. Ebben szerencsére akadályozza őket az a zavaró körülmény, hogy a Kínai Köztársaság fő fegyverszállítója éppen a köztársaságot hivatalosan el nem ismerő Amerikai Egyesült Államok, emellett a csendes-óceáni térségben állomásozó amerikai hadihajók jelenléte is komoly üzenet.

Az ottani hétköznapokban mindez szerencsére nem érzékelhető. Tajvan csodálatos, nem véletlenül adták neki 1544-ben a partjainál elhajózó portugálok az Ilha Formosa (szép sziget) nevet. Igaz, nem a városai a lenyűgözők. Még a főváros, Tajpej sem az, leszámítva néhány régi templomot, emlékhelyet és persze a 2004-ben átadott „One O One”-t, a 101 emeletes kereskedelmi központot, amely öt éven át a világ legmagasabb épülete volt, a világ leggyorsabb liftjével felszerelve. Tajpej egy gyorsan növő, modern, az európai városokkal összevetve jellegtelen és túlzsúfolt metropolis, közel hárommillió lakossal, ugyanakkor jól szervezett, biztonságos (!) és persze nagyon, de nagyon kínai. A szigetet igazán különlegessé a természeti adottságai teszik. Mivel Tajvan a Csendes-óceánt körülölelő Tűzgyűrűhöz tartozik, a felszínét gigászi erők alakították. Több mint kétszáz háromezer méter fölötti hegycsúcs (a legmagasabb közel négyezer méteres), folyók, tavak, termálvizek – mindez a Ráktérítő mentén, szubtrópusi éghajlattal, hihetetlenül gazdag állat- és növényvilággal. Meg persze a tájfunokkal, cunamikkal, földrengésekkel, amelyek újra meg újra megrázzák ezt a kétharmad dunántúlnyi, kis darabka „kavicsot” a végtelen óceánban. Rövid ottlétem alatt szerencsére semmi ilyen izgalom nem ért, annál több élmény és rácsodálkozás.

Kezdődött mindjárt azzal, hogy a tajpeji nemzetközi repülőtéren sok-sok más nyelv mellett magyarul is olvashattam: Üdvözlöm! A lakás, amelyben vendégeskedtem, Új-Tajpejben, a Tamsui folyó torkolata mellett, egy toronyház tizenhetedik emeletén található. Alatta többszintes mélygarázs, a lakóknak így parkolási gondjaik nincsenek. Ami rögtön feltűnt, hogy a parkolószinteken sehol nem láttam fölöslegessé vált, háztartásból kiselejtezett holmikat, mopedeket (a rajtuk hagyott bukósisakokkal) és bicikliket viszont igen. Nem voltak lelakatolva. A szelektíven gyűjtött hulladékok kidobója mellett folyékony kézfertőtlenítő, azt sem viszi el senki, viszont mindenki használja. Ja, és a poroltók is csak úgy szabadon álldogálnak. A ház előtt többsávos autóút vezet, mellette a metrósínek – errefelé már a felszínen fut a szerelvény –, majd biztonságos kerítéssel elválasztva egy széles sétaút kerékpárosok, gyalogosok, kocogók számára. Az összképet a folyóparton hosszan elnyúló mangroveerdő teszi idillikussá. Tajpejben a lakásárak és a lakásbérleti díjak elképesztő módon elszakadtak egymástól. Egy ilyen, két embernek bőven kényelmes lakásért havonta átszámítva 140 ezer forintot kell fizetni, ugyanezt megvenni 133 millióért lehetne. Az átlagfizetés 400 ezer forint körülinek felel meg, vásárolni nagyjából az itthoni árakon vagy kicsivel drágábban lehet. Az adó alacsony és nem is vonják le a fizetésből, hanem évente egyszer egy összegben mindenki befizeti. …És befizeti. Az egészségügyi hozzájárulás 1,5 százalék (a betegellátás amúgy kimagaslóan magas színvonalú), az emberek legalább 80 százalékának van magánbiztosítása is, mindemellett létezik a vizitdíj, amely nagyjából 1200 forintnak megfelelő tajvani dollárba kerül. A nyugdíj alacsony, az utolsó évi fizetés 10–20 százaléka, az állam ugyanis azt feltételezi, hogy az öregkorukról kellő előrelátással gondoskodnak az emberek. Ehhez a maga részéről annyi segítséggel szolgál, hogy az aktív munkáséveik alatt nem kopasztja meg a polgárait, akik nem mellesleg a világ egyik legsikeresebb gazdaságának résztvevői lehetnek.

Az észszerű és tisztességes működésnek sok más apró jelét is felfedeztem.  A metrót például kártyával vagy az utazás előtt vásárolt zsetonnal lehet igénybe venni. A belépőkapu a kártya érintésére nyílik és kijutni is érintéssel lehet, ekkor vonja le a gép a plasztiklapon lévő egyenlegből az utazás hosszával arányos összeget. A zsetonokért ugyanígy, a távolsággal arányosan kell fizetni. A kártyákra a metróautomatáknál bármikor, bármilyen összeg rátölthető, ha például túl sok apró húzza az ember zsebét, a legegyszerűbb bedobálni egy ilyen készülékbe. Autópálya-matricát vásárolni nem kell, felhajtáskor és lehajtáskor egy elektronikus leolvasó rögzíti a rendszámot, a fizetendő összegről pedig értesítést küldenek. A díjtartozás bármelyik 7 Eleven élelmiszerüzletben rendezhető, ezek nagyjából kétsaroknyi sűrűséggel fedik le a várost. Parkolóautomaták nincsenek, a parkolócédulát kismotorral közlekedő alkalmazottak tűzik az ablaktörlő alá. Befizetni ugyancsak a 7 Elevenben lehet. Számlát, blokkot mindenhol adnak, annál is inkább, mert nyerni lehet velük. Nem vicc, egy állami nyereményjátékon, amelynek a keretében kéthavonta pénzt és rengeteg kisebb-nagyobb tárgyat sorsolnak ki a szerencsések között. Elég csak a QR-kódot leolvasni időnként, hogy kiderüljön, járt-e felénk a bőkezű Fortuna.

Tajpejben az utcák tiszták. A házfalakon nem éktelenkednek graffitik, nincsenek városképet csúfító utcai reklámtáblák. Amik vannak, azokkal hús-vér emberek álldogálnak, sétálgatnak le-föl, a munkaidő végeztével pedig szépen összegyűjtik és eltüntetik szem elől. Voltunk olyan étteremben, ahol egy pincérfiú citromos vízzel teli kancsóval járkált az asztalok között, és azonnal újratöltötte a vendégek kiürülő poharát. Máshol, Michelin-csillagos helyen, furcsa tárolókra figyeltem fel az asztalok mellett. Na, azokba lehetett belepakolni a kézitáskát, a sálat, dzsekit, a gyerek kisautóját, laptopot, telefont, meg minden mást, amit mifelénk a szék hátuljára szokás felaggatni.  A buszmegállókban, a metróállomásokon libasorban várakoznak az emberek, nincs lökdösődés, tolakodás. Apróságok ezek, nem is gondolnánk, hogy fontosak, pedig komfortosabbá, élhetőbbé teszik a világot. Orvosnál is voltunk, a kínai doktor megkérdezte, Magyarországon a kórházi életmód-tanácsadóm mit ajánlott, hogyan rázzam helyre magam. Aha… A kórházi életmód-tanácsadóm… Bonyolult lett volna elmagyarázni neki az itthoni viszonyokat. De a puszta tényen, hogy nálunk nincs ilyen szakember az állami egészségügyben, eléggé elcsodálkozott. Nem lenne egyszerűbb, olcsóbb és mindenkinek kellemesebb helyes életmóddal megelőzni a betegségeket meg a gyógyítással járó költségeket és fájdalmakat? De igen. Ebben maradtunk. Tajvanon az emberek jól élnek, csinosan öltöznek, igényesen étkeznek (jaj, azok az igazi kínai fogások!), jó autókkal járnak. Úgy tűnik, gondtalanok, vagy legalábbis nem csinálnak gondot az életből. Mosolygósak, segítőkészek és látható tisztelettel viseltetnek egymás iránt – lehet rajta gondolkodni, hogy ez ok vagy következmény-e inkább.  Mindenesetre könnyű, nagyon könnyű miatta Tajvanba beleszeretni.






[fbcomments]