Léteznek belső törvények, amelyek kísérik vagy felülírják a „hivatalost”. Öntörvényű – szoktuk mondani az olyan emberre, aki csakis a saját meggyőződése szerint cselekszik, és eközben nem érdekli semmi más. Lehet a szuperegó a belső törvény, de ahogyan a történelemben számtalan katasztrofális példa volt már rá, egy pártpolitika mentén bezáruló közösség morális elképzelései is megnyilvánulhatnak így.
Veszélyes, ha egy közösség úgy érzi, azt csinálhat, amit akar. Bosszúvágyból vagy mert a belső erkölcse így diktálja. Veszélyes, ha már egy kicsit sem érdekli a közösség tagjait, hogy ez az indulat nem egyezik a hivatalos törvénnyel, hiszen az érvényes törvények szerint tilos az embereket politikai meggyőződésük miatt hátrányosan megkülönböztetni, tilos lopni, csalni, jogtalan előnyökhöz jutni, korrumpálódni stb.
Az ellenzéki média rendre leleplez ügyeket, de ennek a jelek szerint semmi hatása nincs a tömegre, pláne az egész legnagyobb haszonélvezőjére, a hatalmon lévő politikai elitre. A konzervatív filozófus, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora is csak annyit mond erre, hogy ez a szisztéma, amit az ellenzék korrupciónak nevez, tulajdonképpen egy politikai elképzelés végrehajtása. Hozzáfűzi: lehet, hogy van, akinek ez nem tetszik. Neki se tetszett a privatizáció, ennek ellenére azt mégsem nevezték szabad rablásnak.
Megjegyezném, utóbbiban én nem is vagyok annyira biztos, hiszen a rendszerváltás utáni szabad sajtóban számos leleplező cikk jelent meg a „magánosításról”.
Fölöttébb érdekes ez a belső kód, ami mindent megbocsát a hozzá hasonlónak – a másképpen gondolkodók, vagy a másfajták illegális megbüntetését, tönkretevését, eltörlését is akár. Ez csak tovább erősíti a csoportkohéziót, tulajdonképpen felszólít a csoport, a réteg értékeivel való totális azonosulásra. Miközben a nyilvánosság előtt úgy tesznek, mintha semmiről sem tudnának, sőt, tagadják, minimalizálják a feltárt esetek jelentőségét. A másfajták kilökdösésének a kalandjában edződik a „közösségi szellem”, az összetartozás érzése. Vannak, akik nem is érzik, hogy ez a belső kód nagyban eltér az érvényben lévő demokratikus törvényektől.
A törvény tehát minimum kétféle formában létezik, mint valami szimbolikus rend, ami szabályozza a közösség életét és annak árnyéka, a szuperegó, az egyéné és a közösségé, ami akár a szöges ellentéte is lehet a hivatalosnak. Nagyon érdekes, hogy a közösséget nem is annyira a törvény tisztelete, mint inkább a törvény megszegése tartja egyben, erősíti meg. A húszas évek Amerikájában például a Ku-Klux-Klan tagjai éjszakánként sok ezer ártatlan embert öltek meg bőrszínük, hitük, meggyőződésük miatt. Jó példa a zsidóüldözés a második világháborúban, vagy a sztálinista gulágokba való internálás is, de nem kell ilyen messzire menni, említhetném a délszláv háborút, a muszlim és szerb tömegsírokat a szomszédos országban, a magyarországi cigánygyilkosságokat vagy napjaink terrorista támadásait világszerte. Az elkövetőknek hallgatólagosan könnyen megbocsájtja ezeket a bűnöket a közösségük, mert ott van mögöttük a közös belső kód, ami különféle erők hatására teljesen deformálódhat – esetleg anélkül, hogy a közösség észlelné, hogy ellentmond a józan észnek, becsületnek, emberségnek, amit tesznek. Ugyanakkor kirekesztik azokat, akik nem hajlandók részt venni az idilli egység sötét ügyeiben, abban, amiről mindenki tud, de senki nem akar, vagy nem mer nyilvánosan beszélni.
Nehéz kigyógyulni ebből a kómából, ezekből a szereptévesztésekből. Talán nem is lehet, legfeljebb egy igazságos, emberséges társadalomban lehetne, amit a jelek szerint hiába keresünk, mert eddig minden próbálkozás a visszájára fordult itt Közép-Kelet-Európában. Inkább az a jellemző, ha az egyik tekintélyuralmi modell kifullad, akkor sürgősen összehoz magának egy másikat a közösség, mert nem élhet dogma nélkül.