Vasárnap, ebédidő, napsütés. A kecskeméti Nagytemplom tornyából hosszan zeng a déli harangszó, a szomszédos városháza harangjátéka kuruc nóták dallamaival felel. Állok a főtéren és nem hiszek a szememnek, mert a tér valójában egy park, árnyat adó, nagy lombú fákkal, ápolt gyepszőnyeggel, kikövezett sétautakkal, virágágyásokkal, bokrokkal, szökőkutakkal, köztéri műalkotásokkal és sétáló, padokon olvasgató, fagylaltozó teraszán ücsörgő, sörkert asztala mellett szemlélődő emberekkel.
Eszembe jut az én kedves városom, Veszprém, és elfacsarodik a szívem. A szürke egyenbeton burkolatra gondolok, a szürke acélrácsokra, az elpusztított fákra, a betonkávába szorított csenevész bokrokra, azt meg, hogy nő-e fű valahol a Három grácia környékén, hirtelenjében felidézni sem tudom. Lelki szemeim előtt megjelenik az élettelen, nap verte városközpont, amely vasárnap délidőben kong az ürességtől, mert hangulattalan, sivár, és egyáltalán nincs ott semmi, amiért érdemes volna elsétálni arrafelé.
A kecskeméti főteret szép, régi épületek övezik, gyönyörűen rendbe hozva, nálunk meg a húszemeletes, a „Cserhát-lepény”, a két rettenetes áruház, a lepukkant Hotel Veszprém, a „zöldház”, a posta, a lordok háza és az aluljáró adja a keretet. Akik annak idején, valamikor a hetvenes évek első felében elpusztították a városnak ezt a részét, letarolták a Brusznyai meg a Kossuth utca házait, jóvátehetetlen galádságot követtek el, és a legutóbbi városközponti rehabilitáció sem javított a helyzeten, sőt. Hogyhogy nem volt senki a döntéshozók között, aki erre a nagy, központi térre füvet és sok-sok fát, virágot, bokrot álmodott volna? Bámulom a kecskeméti főtér buzgárszerűen feltörő szökőkútját, mostanában mindenütt van ilyen. Csakhogy itt nem a sivár betonból lövellnek fel a hűsítő vízsugarak, hanem a fű között kialakított kerek folyami kavicságyak közepéből. A fűben feketerigók ugrálnak, gyerekek kergetőznek, Kecskemét főtere él, lélegzik! Karnyújtásnyira sok kicsi üzlet, emeletes pláza, modern, de az összképtől nem idegen hotel, és még a buszpályaudvar is itt van, rögtön a Nagytemplom mögött.
Lokálpatrióta énem persze rögtön igyekszik a szívfájdalmat enyhíteni: Veszprém városközpontja talán nem is az a modern, lélektelen, szürke betonhalmaz, hanem az Óváros tér. Vagy a várnegyed… Jó lenne, de sajnos nem igaz. Ámulatba ejtőn különleges mindkettő, és díszletszerű szépségükkel remekül lehet büszkélkedni a messziről jött vendégek előtt, de csak úgy lézengeni, üldögélni, kikapcsolódni egyik sem csábítja a város polgárait. Főleg nem vasárnap délidőben. Igen, az ország legszebb sétaútja a Séd völgyében vezet, a Benedek-hegyről nyíló panoráma lenyűgöző, és az egykori jezsuita kolostor mellett, a régi vidámpark területén nagyszerűen lehet lazítani, csak épp a szó klasszikus értelmében vett városközpontunk nincsen – étteremmel, kávézóval, cukrászdával, közintézményekkel, üzletekkel. Fűvel, fával, árnyékkal, padokkal. Nem kellene legalább megpróbálni?
