Csaknem eltűnt a vidéki színikritika. Nincsenek komoly, elemző írások, amelyek akár vitára ingerelnének vagy segítenének rekonstruálni a játékot. Tehát ha valaki kíváncsi a Veszprémi Petőfi Színháznak, a Pannon Várszínháznak vagy a Kabóca Bábszínháznak például a 2014-es évadára, akkor hiába keresné a színibírálatokat, amelyekből minden kiolvasható – hangzott el a Sziveri intézetnek a vidéki színikritikáról rendezett beszélgetésén.
Ha nem a napilapokat, hanem az internetet nézzük, nem ennyire sötét a kép, mert vannak blogok, art-portálok. Ám a vidéki színházak produkciói oda sem könnyen kerülnek be.
Előrebocsátom, hogy ez most egy „beágyazott” tudósítás lesz a Sziveri intézet égisze alatt megszervezett beszélgetésről, mert Schuller Gabriella színháztörténész és Szántó Viktória dramaturg mellett én is részt vettem benne. Leszögezhető, hogy a digitális korszak amennyire okolható a napilapoknál kialakult helyzetért, annyira demokratizálta is a műfajt. Mert egy forrás helyett sok szórt forrásban keresgélnek a nézők: Youtube, Twitter, sms, Facebook, blog, art-portál.
Tény, hogy a napilapoknál mostohagyerek a műfaj, nem igazán tartanak igényt a színikritikára, nem érdekük megfizetni az alapos munkát, amikor bármilyen ostobasággal megtölthetik az újságoldalakat. Az olvasónak meg a jelek szerint mindegy. Ilyen körülmények között egyre kevesebb a mazochista, aki hajlandó felvállalni ezt a hálátlan szerepet, mindazt, ami a színibírálattal jár – méltánytalanul kevés pénzért, pláne vidéken, ahol másnap még szembe is kell találkozni az utcán a rendezővel, színésszel, akiről esetleg rosszat írt. Egyébként is lassan lámpással kell keresni az olyan felkészült újságírót, aki mintegy irodalmi szinten tudja megfogalmazni gondolatait és naprakészen tájékozott a színművészet terén.
Napjainkban súlytalanná váltak a bírálatok. Nyilván azért, mert olyanok, amilyenek. Az étteremkritika vagy borbírálat nagyobb izgalmat kelt. Ma többnyire háromféle színibírálat jelenik meg a tömegmédiában: a) nagyon személyes vélemény harsány megfogalmazásban (erre mondják a színészek, hogy: rosszindulatú firkász, aki a színházon vezeti le a feszültségét); b) a színház pr-szövege kissé átfogalmazva; c) valami szürke érdektelenség. Plusz a folyóiratok, art-portálok, blogok, amelyek, – patetikusan fogalmazva – átmentik a műfajt a 21. századba. Veszprémben például a Séd kritikai folyóirat körül kialakulóban van egy kritikai műhely, amely fiatalok új nemzedékeit vonja be, neveli ki.
A felvetést, hogy igazából a színházak sem tartanak rá igényt, Krámer György koreográfus, táncművész (Pannon Várszínház) cáfolta, szerinte minden művészeti ágnak szüksége van reflexióra. Ugyanakkor viszont Oberfrank Pál, a Petőfi Színház igazgatója lesújtó véleménnyel van a kritikusokról, kifejtette, sérti az érzékeny színészi lelkét, ha jön valaki és lepocskondiázza a munkájukat, ezért inkább nem is olvas kritikát. A beszélgetést vezető Szántó Viktóriának arra a kérdésére, hogy bármilyen hatással volt-e rájuk, rendezőkre, színészekre a kritika, Vándorfi László, a Pannon Várszínház igazgatója azt válaszolta, hogy Váncsa Istvánnak egy írása még a pályafutása kezdetén kihatott későbbi munkásságára is.
Színháztörténészek napokig tudnának beszélni kritika és színház viszonyáról, mindig voltak, akik úgy gondolták, hogy a kritikus a színház gyilkosa és olyanok is, akik szerint csak a munkáját végzi, dokumentálja a fogadtatást, a hatást. Tagadhatatlanul léteztek persze mindenféle „játékok” is a kritikusok részéről, amiket ma már ismer a színháztörténet, és ezeket belekalkulálva olvassák az „ítéleteket” – erről is beszélt szellemesen, érdekes példákat felhozva Sirató Ildikó, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának munkatársa.
Na de a közönség vajon olvas-e kritikát? Igazából nem tudjuk. Általában tagadják, akárcsak a színészek, azt szokták mondani, nem a „megmondóember” véleménye alapján választanak, mert aki szereti a színházat, minden darabban talál valamit, amiért megéri megnézni.
