Hangosan kellett számolnia a bújócskánál a villanyoszlopra borulva, arcot eltakarva. A Nagy észrevétlenül fölémászott, az oszlopra, és ahogy a Kicsi kimondta az utolsó számot, a Nagy csak lenyúlt, és már le is paccsolta.
Szegény Kicsi elsírta magát, olyan váratlan volt. Elvették tőle a keresés izgalmát, és valahogy tönkretették az estéjét. Ennek már több mint harminc éve, és az oszlop még mindig ugyanott áll.
Kandeláberek. Az utcáink részei, vagy dehogy a részei, csak ott álldogálnak. Lehet, téged nem is érdekelnek. Én szoktam nézegetni, mert egyesek már annyira rondák, mások meg viccesek. Az a lyukas, piros számos például, emlékeket rángat elő, ezt meg itt, a járda közepén folyton csak kerülgetem. Ez ilyen egybeöntött, ez olyan hozzátoldásos „technikával” készült.
Vannak vékonykák, egyesek meg már egészen kicombosodtak. Köztük vezeték feszül, az oszlopokat pedig dallamos, lágy hullám köti össze. Itt magányosan ácsorognak, ott csoportban. Téged csak egy betontuskó támaszt? Engem kettő is. Szerintem te olyan közömbös, szürke vagy, te pedig ragyogsz! Hogyan csinálod? Milyen feszes sorban álldogáltok, ti meg itt olyan esetlenül, összevissza. Modern és régimódi, egyenes és nem egyenes, zilált összevisszaság és tipp-topp pedantéria.
Akárcsak mi, emberek, itt, Veszprémben egy hétköznapon.
Bonyhádi Szilvia
