Mindennap rótta a köröket. Ugyanakkor és ugyanazt a szabályszerű ívet leírva, már magától vitte a lába. Társa is akadt. Egy csahos, egy kedves barna-fehér, olyan keverékfajta. Jókedvűen csóválja a farkát, akárhányszor egy újabb állomásra érnek.
Ez is ér két forintot – magyarázza nekem. Majd rutinszerűen, puszta kézzel kiveszi a kukából. Gyakorlott mozdulattal a földre hajítja, összetapossa, majd hozzáadja a többihez. A fémdobozok csilingelése ütemszerű taktust ver. Vajon miért csinálja? Vajon mi veszi rá arra, hogy szünet nélkül, az időjárás viszontagságait sem figyelembe véve rendületlenül kutasson és kutasson? Mintha megérezné, mit is gondolok, már jön is a válasz. Kell a gyerekeknek, mert hitelt vettek fel, minden forint számít, sok kicsi sokra megy.
A palackok között turkálva rátalál egy visszaváltható üvegre. Örül, mint kisgyermek az áhított játéknak. A közeli bevásárlóközpontba viszi, ahol pénzre válthatja a hitet, amely élteti.
Látásból ismerem, régről. A hivatalban dolgozott, az ügyfélszolgálaton. Segített, amikor kellett, és még akkor is, ha nem kérte rá senki. Ő ilyen volt ott, emberséges. És még most is ilyen, csak a pozíció változott. Nézhetném akár hajléktalannak is a szakadt ruhájában és a szatyraival, úgy húzzák le a karjait, hogy szinte súrolja az aszfaltot a sok hulladék, amely másnak semmit nem jelent, neki viszont egy apró megváltást, néhány forintot a reménytelenségben. Mert egyedül van. A gyerekek elköltöztek, a feleségét elvitte a rettegett kór, azért is adósodtak el, a betegség felemésztette az összes tartalékot.
Próbál túlélni. Nap mint nap látom, ahogyan válogat a színes kukák tartalma között, hátha némi kincsre lel, amivel megválthatja a világot. Azt a világot, amelyben él, a saját egyszemélyes világát.
Burucs Andrea
