Síri csend honolt, amelyet egy beszélgetés szakított félbe. Csak hallgattam, ahogyan intézték egymáshoz a kedves szavakat, amelyek olyasfajta nyugalmat és szeretetet árasztottak, amit már régen nem tapasztaltam.
Édesem – simogatta a lelkem ez a hatbetűs szócska, pedig nem nekem szólt. Az idős férfi mondta a feleségének. Lágyan, selymesen ejtette ki a száján, büszke vagyok rád – szólt hozzá. Önkéntelenül is részese lettem egy (furcsa) párbeszédnek…
Hosszú évtizedek óta élnek együtt. Felelősségteljes munkát végeztek, gyermekeket neveltek, küzdöttek. Ma már nyugdíjasok, de még mindig dolgoznak. Az egykori munkahelyükön még mindig igényt tartanak a tudásukra, tapasztalatukra. A férfi elismeréssel tekint szeretett hitvestársára – miért is ne tenné? –, és szavaival hangot is ad az érzéseinek.
Hosszú házasélet után is tisztelet, megbecsülés és szeretet? Miért érzem ezt furcsának, vajon miért csodálkozom rá arra, ami elvárható és természetes?
Olyan világban élünk, amelyben ez a két ember kivételnek tűnik, olyan társadalomban, amelyben ordít a gyűlölet, a kirekesztés. Az emberek semmiségek miatt egymásnak esnek, a türelmetlenség berágta magát a hétköznapjainkba, tombol a gyűlölet, utcán, társasházban, boltban, médiában. Az udvariasság, a másik emberrel szembeni megbecsülés, az alázat szinte teljesen kiveszett világunkból, az önzetlenség egyre ritkább, csak az érdekek vannak, a hajsza, a kiszorítósdi.
A szavaknak hatalmuk van. Sokat segíthetünk általuk, de a szavak ölni is tudnak. Bánjunk csínján a hatalmunkkal, tegyük szebbé egymás életét!
Burucs Andrea
