Újszerű kínálat, ízléses belső terek, egyre-másra nyíló boltok. Üde színfolt a kínálatban, csak jót tudok róla mondani. Alig várom, hogy eljussak a sikerpékség hazájába, Lipótra. Látványpékség-látogatás lesz szakmai idegenvezetéssel és frissen sült pogácsával.
Csinos kis látogatóközpont fogad, illeszkedik a csöpp település hangulatához, barátságos kávézó-pékség. Várakozunk a szakmai idegenvezetőre, addig a hatalmas üvegfalon integetünk le az üzemtérbe, zajlik a munka, nagy a pörgés. Megy be a kenyér a gigantikus méretű sütőbe, majd futószalagon jön ki megsülve, már szállítják is a boltokba. Pompás látvány!
Régi vágású üzemvezető fogad – régi vágású poénokkal. Nem kacagunk harsányan, nem is ezért jöttünk. Lemegy a kisfilm, kezdődik az előadás. Megtudjuk: az üzletpolitika eszenciája a kenyér, zsemle, kifli, kakaós csiga, bukta ötös fogat. Bármivel kísérleteztek ugyanis, a vásárlók mindig visszatértek az alapkínálathoz, mert – mint mondják – a magyar ember természete ilyen. Érintettként rákérdezek: tervezik-e gluténmentes termékek forgalmazását? Szinte kiröhögnek, hogy „harminc darabot nem éri meg legyártani, csak harmincezret”.
Már tűkön ülök, kicsit uncsi ez a sok hablaty, azt várom, mikor mehetünk le az üzembe és mikor szegik már meg azt a bizonyos háromkilós „Lipóti kenyeret” – ez ugyanis a sikersztori alapja. És akkor egyszer csak megköszönik a figyelmet. Tessék?? Hé, a kóstoló elmaradt! És az üzem? Oda sem megyünk? Akkor miért hirdették?
Nem fogadtak frissen sült pogácsával sem. Helyette hoztak két tálca Fornetti-gyanús, amolyan beteszem-megsütöm puffancsot, és ennyi. A végén ebből kóstolhatott, aki akart.
Hogy miért erőszakolják a látogatókra a jópofizó, viccesnek vélt stílust, a nagyképű megnyilvánulást, miért tévesztik meg a program résztvevőit? Rejtély! Emlékül ugyan megmarad a kellemes illat, de rossz szájízzel indulunk vissza Veszprémbe.
Bonyhádi Szilvia
