Egyéb · 2015.10.30.

SPIRÓ – A tiszta emberek nem jó hősök

Egy irodalmi estre tulajdonképpen fölösleges is fölkészülnie a beszélgetést vezetőnek, mert az első kérdés után általában úgyis irányíthatatlanná válik a társalgás. Brassai Zoltán irodalmár bevezető mondata valamennyire be is igazolódott szerda este az Utas és holdvilág antikváriumban a Kossuth-díjas Spiró György íróval folytatott beszélgetése során.

Szó esett a dráma, a líra és a próza sorrendjéről, generációk váltakozásáról a magyar irodalomban, lírai és prózai alkatról, a múlt rendszerben alkalmazott cenzúráról, az öncenzúráról és a mostaniban tapasztalható cenzúramentességről, nem utolsósorban pedig Spiró legújabb remek regényéről, a Diavolináról, amely Gorkij életéről, megítélhetetlenségéről, ezen keresztül pedig a bolsevizmusról mesél.


Drámaírónak lenni marhaság

– Amikor a színházból meg lehetett élni, akkor színdarabokat írtak, például Shakespeare korában – válaszolta Spiró György arra a kérdésre, hogy inkább dráma- vagy prózaírónak tartja-e magát. (Az író Helló, doktor Mengele! című műve a napokban megkapta az évad legjobb magyar drámája díjat.) – Magyarországon drámaírónak lenni már akkor is elég nagy marhaság volt, amikor én elkezdtem és most is az. Én tizenhat évesen írtam meg életem első drámai művét, és tizenhat évig nem jutottam színpadra. Belátván, hogy drámaíróként nem fognak komolyan venni, írtam egy regényt, a Kerengőt, aminek örültek a kritikusok, és ez lett a belépőm a színházba, ezután kezdték játszani a darabjaimat.

spirogyörgy3

Helycsere az irodalomban

Véleménye szerint Magyarországon a hetvenes években történt egy helycsere az irodalomban: az addig nagyon népszerű líra helyét a próza vette át. Akkoriban a költészetben nagyok voltak a tiltások – nem a politikaiak –, túl nagy súllyal telepedtek a költőkre a lírai hagyományok, míg a prózaírókra nem nehezedett ez a nyomás. Spiró nemzedékének életében József Attila volt az isten, nehéz volt őutána verset írni. Azért is foglalkozott inkább prózával, mert sosem gondolta magáról, hogy betölti a világegyetemet – utalva ezzel a megjegyzésével arra, hogy szerinte a versíráshoz hatalmas ego is szükségeltetik. Megtudtuk tőle azt is, hogy a kiadók valami miatt akkoriban és most is jobban szerették/szeretik a regényeket, mint a novellákat, pedig az ő nemzedéke előtt sok tehetséges novellista alkotott hazánkban. Fontosnak tartotta hozzátenni, hogy már a múlt század harmincas éveitől nagyon erős műfaj volt Magyarországon a szociográfia, amelyben aztán a hatvanas-hetvenes években a rendszerkritika is megjelent, és amely beletorkollott a prózába.

Kelet-Közép-Európában fél a politika a művészetektől

– A Szovjetunióban korán felismerték, hogy érdemes befolyásolni, manipulálni a művészeteket. Először a filmmel tették meg, majd ezt követte az irodalom és a színház. Magyarországon szintén jó propagandaeszköznek tartották például a szépirodalmat: szovjet mintára hatalmas állami pénzeket költöttek a megrendelt irodalom kiadására, de közben ugyanezen a csatornán remekművek is eljutottak az olvasókhoz. Nem számított, hogy mennyit adnak el az itthon nem ritkán 2–3 százezer példányban megjelent művekből, ráadásul a könyv olcsó volt. A cenzorok Magyarországon és a Szovjetunióban is többnyire művelt, olvasott emberek voltak, akik a legnagyobb jóindulattal súgták meg a szerzőknek, hogy mely, teljesen ártalmatlan mondatokat kellene eltávolítaniuk a művekből, csak hogy kihúzzanak valamit. Ha elsőre nem ment át egy mű a rostán, akkor átment pár év múlva. Minden megjelenhetett, hiszen a rendszerváltást követően nem kerültek elő a fiókokból ki nem adott remekművek. Öncenzúra? Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Hamvas Béla például nem alkalmazta. Weöres még az indulásakor elhatározta, hogy nem fog politikával foglalkozni, a többiek pedig kivárták azt az egy-két vagy több évet, amíg nem jelenhettek meg, de közben is alkottak rendületlenül.

spirogyörgy5

A cenzúra ma csak utólagos

Szerinte a mostani rendszer nagy előnye, hogy nincs cenzúra. Utólagos cenzúra azonban létezik, a kritikusoké: klikkek döntik el, hogy kit dicsérnek, reklámoznak és kit hallgatnak el. Az utóbbiaknak azután semmilyen esélyük sincs arra, hogy megismerjék őket az olvasók.

– A napilapokban megszűnt a könyv- és színházkritika – mondta Spiró György. – Ezt a szerepet a rádióknak és a tévéknek kellene átvenniük, de a kevesek által hallgatott Bartók Rádión és egy-két tévés kulturális műsoron kívül más fórumok nem foglalkoznak ilyesmivel. Ettől a magyar írók szabadok, csak az a kérdés, hogy hogyan jutnak el a közönséghez. Az én nemzedékemnek (az író 1946-ban született – a szerk. megj.) még könnyű, bennünket ismernek, de mi lesz a középnemzedékkel és a fiatalokkal, akiknek a felfuttatása beruházást igényel?

Gorkij jó hős

Az est utolsó harmadában a Diavolina című regényről kérdezett Brassai Zoltán. Spiró György ugyan az ELTE magyar–orosz–szerb szakán végzett, de eddig nem jutott eszébe, hogy orosz témájú regényt írjon. Az oroszokat túl nagy falatnak tartotta. Kellett annak a belátása, hogy mindegy, kicsi vagy nagy egy ország, az emberi tragédiák mindenhol hasonlóak, és kellett annak a felismerése is, hogy nem egészen úgy alakult a világ, mint ahogyan reméltük: azt hittük, a bolsevizmus kivételes dolog volt és elmúlt, de nem így történt, időről időre még most is felbukkan a világ különböző pontjain. – A téboly maga, ami a Szovjetunióban történt 1918 után. Még a KGB-aktákat is visszazárták – hangsúlyozta az író, aki több mint háromévi kutatómunka után kezdett a regény megírásához. Megtudtuk, hogy az igazi művészi kérdés minden alkotás esetében a szempont megtalálása.

– Annyira nagy volt az anyag, hogy olyan mesélő kellett nekem, aki nem tud mindent, aki a maga szűkített perspektívájából mondja el az eseményeket. Ezért nem Gorkij a regény elbeszélője, hanem a nagy orosz író szolgálója, majd orvosa és szerelme, Diavolina, aki létező személy volt. A regényben egyébként ő az egyetlen szerethető szereplő, míg Gorkij megítélhetetlen: remekműveket írt, látta az országban zajló szörnyűségeket, mégis megírta a Sztálint és a rendszert dicsőítő cikkeit. Magam sem tudom megítélni a szerepét, még azt sem látom, hogy pozitív vagy negatív hős volt-e. Csak annyit tudok, hogy nagy író, mert vannak nagy művei. Számomra mindegy, hogy emellett mit csinált, miben vett részt, és egyébként sincs elképzelésünk arról, mit lehetett volna tenni, hogyan lehetett volna viselkedni abban a rendszerben. A tiszta emberek, mint például Gorkij korából Anna Ahmatova, nem jó hősök. Gorkij jó hős, mert megjelenik benne valami az emberiségből.






[fbcomments]