Közérzet / Egyéb · 2016.01.20.

SORKATONASÁG – Erre lenne szükségünk?

Az utóbbi időben – ki tudja, milyen indíttatással – több helyen is láttam a fenti képet azzal az aljas szöveggel, hogy a mai fiataloknak is erre lenne szükségük. Most, hogy a hatalom is ebben gondolkodik, szeretnék néhány emléket felidézni.

Tizenegy hónapig voltam sorállományú katona. Ez az időtartam mind a tanulmányaimban, mind a világról való gondolkodásomban erősen visszavetett. Aki átélte, és ma – nem napi politikai haszonlesésből – másképp látja, csak vitatkozzék bátran!


Egyetemi előfelvételisek alkották a század jelentős részét. A legénységben rajtunk kívül voltak még a rajparancsnokok és a gépkocsivezetők, akik a környező falvak traktorosai, sofőrei, iparosai voltak.

Az első hónapban fizikailag erősödtünk, javult az állóképességünk, a katonai szakmai ismereteket tömték a fejünkbe. A leghosszabban azonban mindennek az „alapját”, az emberiség leghasznosabb tudását, az alaki kiképzést gyakoroltuk. Utána 10 hónapig azt az egész életre szóló tudást fejlesztettük, hogy miképp lássuk el a szolgálatot úgy, hogy a lazításunkkal le ne bukjunk, mit kell hazudnunk, hogy a büntetést elkerüljük, kivel és hogyan legyünk jóban, hogy ne bennünket „szívassanak”.

Most igazságtalan voltam. Két mozzanat kiemelkedett ebből a fertőből. Az egyik Gyula környékének árvíz elleni védelmezése volt. Ez is két részből tevődött össze. Az elsőben egy vésztározó területén tanyák berendezését, lakóit, jószágait mentettük. Utána nyúlgátat építettünk, de a századparancsnokunk megsúgta, hogy mi vagyunk az élő lelkiismeret. Értetlenségünket látva bővítette a magyarázatot. Azt a gátszakaszt, amit védünk, hamarosan felrobbantják. Nekünk azért kellett dolgoznunk, hogy a civilek lássák az erőfeszítésünket. A műszaki századunk már tényleg hordta is a trotilt a gát egy másik szakaszára. Nem kellett robbantaniuk, a gát előbb megadta magát…

A másik eset az utolsó héten volt, amikor csak a toronylövészek és a gépkocsivezetők maradtak a századnál a járművek rendbetételére. Nem voltunk már mesterségesen elválasztva a helybéliektől, jókat beszélgettünk, haverkodtunk.

Mit tanultam katonaként?

A szobaparancsnokom példamutatása abból állt, hogy kimaradás utáni részeg álmából felébredve 27 ember hálókörletében a fal mellett elvégezte a dolgát. Utána letolt bennünket, hogy őt ilyen bunkónak gondoljuk, pedig az csak egyedi eset volt.

A harcjárművünk egyik műszaki megoldását korszerűtlennek találtam. Mondtam is az egyik őrmesternek, hogy a jármű tömegét is csökkenteni lehetne egy korszerűsítéssel. Azt tanácsolta, hogy keressek egy magasabb rangú pártfogót, akit beveszek az újításba, és nyújtsam be!

A kedvenc foglalatosságom az olvasás volt. Elnézték nekem, hogy az étkezésre várakozva a sorban – akár hóesésben is – elővettem a könyvet. Délután nehezebb volt, mert ha valamilyen munkára kellett ember a „szabadidőben”, a legegyszerűbb volt a század tanterméből kivezényelni a katonákat. Ha nem volt elég, a kantin-könyvtár-sportpálya körön lehetett toborozni. Így alakult ki, hogy kedvező időjárásban tartózkodási helyemként az akadálypálya volt bejegyezve. Ott a katona bizonyára gyakorol (ki az a hülye?), nem zavarjuk. A katona az irodalmat „gyakorolta”.

Még egy hónapja sem voltam katona, amikor a nadrágom tisztaságát nem tartottam kielégítőnek, és kimostam, kiterítettem száradni. Azt persze senki sem mondta előre, hogy az akkor leszerelni készülő katonák felszerelése nem hiánytalan, ezért kapóra jött nekik egy le nem lakatolt nadrág. Attól kezdve kevésbé voltam igényes a tisztaságra, és mivel vétlennek éreztem magamat a nadrág eltűnésében, hasonló úton pótoltam magam is.

Egy századtársamnak sportkimaradása volt, hogy gyakorolhassa a focit a helyi csapatban. Szombatra is, vasárnapra is érvényes volt. Ha valaki vállalkozott arra, hogy a kapunál szombaton belépteti, vasárnap pedig újra kilépteti a megjelenése nélkül, akkor észrevétlenül hazamehetett 250 kilométerre. Minden szükséges ember be volt avatva, haza is ment. A kapus azonban elfelejtette a dolgát. A focista vasárnap este visszaérkezett, de nem volt nyoma a reggeli kilépésének. Hétfőn mindannyiunk megrökönyödésére újra kimaradást kapott. Festéket kellett vennie a városban, amellyel az öntöttvas vécékagylókat kellett kifestenie. A századparancsnok magyarázatképpen annyit mondott csak, hogy nem cél mindenkit lebuktatni, aki hibázott, de ha megfenyíti, akkor ki kell derülnie a többi mulasztásnak is.

Egyszer szolgálatban egyenesen hazugságra kaptam parancsot egy hadnagytól. Egy törzsőrmester és egy másik hadnagy is tanúja volt. Az én hazugságom volt a feltétele az ő zavartalan biliárdozásuknak.

Mire is van szüksége a mai fiatalnak? Hogy megtanuljon csalni, lopni, hazudni és megtapasztalja a korrupciót.

A legsúlyosabb tananyag pedig az, hogy bármilyen műveletlen, bunkó is a parancsnokod, majd ő gondolkodik, neked az tilos. Engedelmeskedj! Tűrd a megaláztatást! Az én szolgálatom előtti évben volt, aki nem bírta… Vagy csak úgy tüntették fel. Nem tudhatjuk, mert titkosították. Fegyver volt hozzá.

Eddig tartottak az emlékek, most jön a sötét jövő. Ha a válsághelyzetet ilyen könnyű kihirdetni (most is az van még az ország egy részén, ha nem tévedek), és a hadsereg bevetését is lehetővé teszik, ahogyan tervezik, akkor előállhat néhány év múlva az a helyzet, hogy a fiamat kivezénylik ellenem pusztán azért, mert egy terrorfenyegetésnek minősített kormányellenes tiltakozáson részt veszek. Tudom, ebben csúsztatás van, de törvényileg áthidalható bármikor!

Lőrentei Tamás






[fbcomments]