Az ideggyógyász főorvos a másik lépcsőházban lakott. A közös hólapátolás szünetében érdeklődtem, hogy lenne-e ideje számomra valamikor? Az egyik fiatal beosztottam ügyében szeretnék tanácsot kérni. Készséggel beleegyezett.
A megadott időpontban átsétáltam hozzá. Szemben az íróasztalával leültetett, behúzta a súlyos függönyöket, s maga is helyet foglalt. Üldögéltünk a sötétben, de mielőtt meghitté válhatott volna, felkattintotta az asztali lámpát, az arcomba világított: Mi a panasza? Nekem semmi, mondtam sietve, én csak egy munkatársam miatt aggódom, aki a szokottnál is többet iszik mostanában, és napokig elfelejt bejönni a munkahelyére. Senki nem tudja, merre jár ilyenkor, még a családja sem. A helyzet lassan tarthatatlanná válik, mert ha így folytatja, nemcsak a karrierjét, a családja életét és az egészségét teszi tönkre, de szégyent hoz a vállalatra, nem beszélve a pártról. Legutóbb is rendőrök szedték össze egy füredi árokparton. A főkapitány telefonált, hogy csináljak valamit, ha már a főnöke vagyok. Én mindent megpróbáltam, de nincs foganatja. Sajnálom a fiút, mert keserves gyerekkora volt, nem ismerte az apját, az anyja se törődött vele, pedig értelmes, tehetséges. Kár lenne érte.
A főorvos homlokán összeszaladtak a ráncok, mint rendező-pályaudvaron a vonatszerelvények, hogy aztán diadalmasan kisimuljanak: Hívassam be a fickót az irodámba, tanácsolta, és a két legjobb kollégája jelenlétében hordjam le a sárga földig. Olvassam a fejére a vétkeit és helyezzem kilátásba, hogy irgalmatlanul kirúgom, ha nem változik meg. Végezetül, pedig tudassam vele, hogy egy évig kezelésre kell járnia hozzám, heti két alkalommal, és privátim. A többit meglátjuk.
És megláttuk. A beosztottamat, ahogy mondani szokás, mintha kicserélték volna. Szorgalmas, megbízható, fegyelmezett munkaerő lett. Pontosan eljárt a kezelésekre is, mígnem egy fél év elteltével, az egyik értekezlet után, szólt, hogy beszélni szeretne velem. Bizonyára látom, hogy megváltozott, s betartja ígéretét, nem iszik egy kortyot sem, de most ő is szeretne kérni valamit. Akár le is térdel, ha kívánom, csak mentsem fel a főorvosi vizitációk alól, mert amit mellékbüntetésnek gondolt, az már a főbüntetés számára. Egy-egy látogatás után annyira kikészül, hogy újabb fél évet már nem bírna ki. S milyen drágák ezek a „beszélgetések”!
Beleegyeztem, hogy kimentem, hisz roppant elégedett voltam az eredménnyel. Kigyógyult az alkoholizmusból egy életre.
A felesége viszont még ma is neheztel rám, amiért megszégyenítettem a férjét a munkatársai előtt.
Domján Gábor
