Nemes László mozija, a Saul fia tömény koncentrátuma a nácik rémtetteinek. Úgy hatott rám, akár a gyújtóbomba, amelynek zsinórját a filmben először hallott brutális ajtódörrenés rántotta meg. A Halálgyár című dokumentumkötetben olvasottak keltek életre bennem.
Még ahhoz a rendszerváltás előtti generációhoz tartozom, amelynek nagyszülei, szülei meséltek a világháború borzalmairól. Nagyanyám, aki egy kisvárosban élte át a háborút, egyszer megmutatta a keresztlevelét, amellyel – a Horthy kormányzósága alatt született zsidótörvények értelmében –, mint minden magyar állampolgárnak, neki is bizonyítania kellett, felmenői között voltak-e zsidók vagy nem. Szüleim nem hallgattak el semmit, beszéltek a nélkülözés, a rettegés, az erőszak legszörnyűségesebb részleteiről is. Más volt ez az igazság, mint az utóbbi évtizedekben legyártott, kasszasikereket hozó, holokauszt témájú, s pinkre satírozott kommersz filmek fikciója.
Nemes László filmje abban a halálgyárban játszódik, amelyről 13 évesen egy kölcsönkapott könyvben olvastam. Akkor szembesültem először azzal, mit művelt a lágerbeli foglyokkal Ilse Koch vagy a halál angyala néven elhíresült Mengele doktor. A dokumentumkötet megjelenése néhány, az auschwitz-birkenaui lágerekből megszökött rabnak köszönhető. Ők voltak azok, akik az európai ellenállás londoni központján keresztül először tudatták a világgal, hogy a németek haláltáborokban semmisítenek meg mindenkit, akit Hitler kiirtásra valónak ítélt. Ha elvetemült terve sikerült volna, mi, magyarok sem lennénk már, mert más közép-és kelet-európai nemzetekkel együtt mi is az elpusztítandók listáján szerepeltünk.
Zsótér Sándor, Molnár Levente és Röhrig Géza, a főszereplő a Saul fia című filmben
A német precizitással megtervezett megsemmisítés első szakaszában a zsidók, a cigányok és a kommunisták kiirtása volt a cél, és mindenkié, aki a náci birodalommal szemben felemelte a szavát. Ezeket az embereket zsúfolták marhavagonokba, és embertelen körülmények között szállították a célállomásra, lágerekbe, haláltáborokba, Auschwitzba, Birkenauba, Dachauba (és még sok más, kevésbé ismert nevű lágerbe). Az elcsigázott embereket szelektálták, az öregeket, a gyerekeket, a gyengéket, az elesetteket egyenesen a gázkamrába küldték. Oda, ahol a valóságos és a filmbéli sonderkommandósok is dolgoztak. A fiatal és mutatós nőkre a „füstté válás” előtt szexrabszolgaság, az egészséges nőkre és férfiakra Mengele doktor válogatott borzalmai vártak. Ikrekkel való kísérletezések, mesterséges megtermékenyítés, meddővé tevés, vírussal, gyógyíthatatlan betegséggel való szándékos fertőzés – így kutatva a náci felsőbbrendűség, az árja faj számára előnyös beavatkozásokat. A láger női tisztjei sem voltak különbek a férfiaknál, az őrök a foglyok válogatott kínzásaiban lelték kedvüket.
A koncentrációs táborban minden munkát a foglyok végeztek. A szerencsések a konyhában dolgozhattak, a napi tálnyi moslékon kívül nekik időnként módjuk volt élelmet lopni. És voltak, akik a gázkamrát működtették. Fűtötték a krematóriumot, ez a film történéseinek színhelye. Itt váltak pokoli gyorsasággal füstté azok, akiknek egyórányi, egynapnyi, egy hónapnyi reményük sem maradt a túlélésre. A Saul fiában katonás német hang sürgeti a halálba menőt: „Siessenek, mert kihűl a leves”, és aki mezítelenre vetkőzik, és megszégyenítve, pőrén remeg, hinni akarja, hogy van még remény, hogy tényleg fürdőbe megy, és hogy valóban dolgozni viszik. Hogy élni fog. Csak a hullaeltakarító sonderkommandós tudja, hogy nem lesz folytatás. Ezért fojtja meg a szívét, hogy ne nézzen, ne lásson, ne halljon, mert ha nézne, látna, hallana, talán összeroppanna. Mert benne még mindig van remény. Ha sikerül, ha túlél, őt nem égetik el. Mert a pokol bugyrában, ahol a sonderkommandós éli fény nélküli hátralevő heteit, hónapjait, némelyekben még pislákol a remény. Az orosz sonderesben, aki a krematórium poklában is katona és férfi, meg akar küzdeni az ellenséggel. Saul nem, ő beletörődött, ő már élőhalott, de a gázkamrát túlélő egyik fiúban a saját fiát véli felfedezni. A fiú fuldoklásának a lágerorvos vet véget, megfojtja a gyermeket. Saul végignézi a fiú halálát, nem ordít, nem üvölt, nem megy neki a gyilkosnak, nem átkozza meg. De rögeszmésen el kívánja temetni a zsidó szertartások szerint, úgy, hogy rabbi mondja a kaddist (szent ima, Isten dicsőítéséről szól, a gyászolók is ezt mondják, kifejezésre juttatva azt, hogy a fájdalom ellenére sem veszítették el a hitüket).
Elhangzik, hogy Saulnak nincs is fia, társai megvádolják, hogy eladta az élőket a holtakért, mert Saul vakon, süketen és eszelősen keres rabbit a szertartáshoz akkor is, amikor halomra lövik az újabb transzporttal érkezőket, mert közel a vég, már a gázosításra sincs idő. A film végén, amikor a fellázadt sonderkommandósok maroknyi csoportja az őket vérebbel kergető őrök elől egy erdei kunyhóban próbál elrejtőzni, a végkimerülés határán álló rabokat meglepi egy jól táplált, szőke fiúcska. Akár Saul fia is lehetne. Akinek, ahogy sok millió sorstársának, sem kaddis, sem sír, sem végtisztesség nem jutott. Ez a fiú viszont él. Él, és másodpercekre a haláltól Saul már hiszi, amit a szemével lát, és tudja, amit csak a szíve láthat. És ekkor megtörténik a csoda: az élőhalott a szemünk előtt életre kel, előbb csak a szeme, aztán az arca is mosolyra derül. Kimosolyogja magából a rettenetet. Közben halljuk az őrjöngő kutyákat, látjuk, hogy a kisfiú elszalad, majd felugatnak a fegyverek. De a fiú él. Saul fia az, aki él és élni fog.
(Nemes László Saul fia című filmje elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál Nagydíját.)
[stextbox id=”grey”]Ma délelőtt 10 órai kezdettel a Veszprémből és Veszprém környékéről 71 évvel ezelőtt elhurcolt és meggyilkolt zsidó vallású honfitársainkra emlékeznek a Veszprémi Zsidó Hitközség és Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzatának szervezésében. A holokauszt-emlékműnél (Budapest u. 4. szám előtti park) Porga Gyula polgármester mond beszédet, majd koszorút helyeznek el a Budapest úti és Komakút téri egykori gettóknál található emléktábláknál. Fél tizenkettőtől gyászistentiszteletet tartanak a Mártírok úti zsidó temetőben.[/stextbox]
