Ez a nap is eljött. Puskás Péter! Átszakítottad ezt a célszalagot is. Itt az ideje egy kis nosztalgiázásnak.
Tehát: ezt az egyértelmű, félreérthetetlen, nemzetközileg is ismert jelzést többször megkaptam tőled, elsősorban a munka közbeni gazemberségeimért. Például amikor gyakran ott hagytalak egyedül a vágógépnél a híranyag készítése közben, és azt mondtam neked, hogy „csak ügyesen, nagyfiúsan, Pusika”. Visszatérve pedig elismerésemet kifejezve jeleztem, hogy bravúros munka, de gyorsan hozzátettem: „Ki segített?” A több évtizedes közös munka miatt már félszavakból, mozdulatokból is tudtuk, hogy ki mire gondol, mert ahogy elléptem a mikrofontól, egy hang, egy pillantás nélkül már emelted is a mutatóujjas kezedet. A másik nagy gonoszság az volt, amikor mutattad a vezérlőből, hogy beszéljek a stúdióban és én elkezdtem komoly képpel tátogni. Ti a technikussal szétszedtétek a hangpultot, hogy miért nem tudjátok felvenni a hangot. A több mint turpisság leleplezése után persze együtt röhögtünk. Ezzel a kis tréfával egyébként másoknak is meg kellett küzdeni az évek alatt. Még a legfelkészültebbeknek is…
Puskás Péter, te a méltán Gizella-díjas operatőr pedig közéjük tartozol. A legjobbak közé. Nem csak a szakmádat képviselted magas fokon úgy, hogy közben fát lehetett hasogatni a hátadon, de figyeltél az apró részletekre is. „Ferde a nyakkendőd, lóg rajtad a zakó, igazítsd meg a hajadat!” Adásfelvétel előtt ez neked az első óra, első lecke volt. Figyelni arra is, ami nem képernyőre való. A mai napig, amíg levetted a kamerát a válladról. Tudás, alázat, megbízhatóság, kiszámíthatóság, pontosság. Bízunk abban, hogy semmiképpen sem végleg csukod be az ajtót magad mögött, csak szusszansz, megpihensz, bepillantasz egy kicsit a nyugdíjas életbe.
Nagyon vártad a pillanatot, boldog vagy, hogy megélhetted. Az utolsó közös forgatások egyikén a vendégek egymásra licitáltak, hogy ki, mikor mehet nyugdíjba. Te a kamera igazgatása közben nagy nyugalommal csak annyit mondtál: „Nekem már csak harminckét nap, én nyertem.”
Emlékszel, első közös munkánk az volt, amikor a legendás Dimitrov fotósaként eljöttél velem Budapestre, ahol összeraktunk egy riportot a Naplónak az István, a király rockoperáról. Atyaég, 1983-ban! Utána sokszor mentem be hozzád, hogy hívjál elő filmeket és nagyítsál belőle fotókat. Csendben megtetted, de egyszer aztán megkérdezted: „Hogy lehet egy ilyen jó géppel ennyire életlen képeket fotózni?” Ez egy elegáns jelzés volt arra, hogy ne próbálkozzam többet a fényképezéssel.
Egyikünk sem gondolta akkor, hogy három évvel később izgatottan együtt készülünk a Veszprém Televízió első élő adására a többiekkel együtt, ahol te is alapító tag voltál, és mostanáig itt alkottál. Harminchat év egy munkahelyen…
A férfi kézilabdázókkal legalább hússzor körbeutaztuk az országot és Európát, amiből elkészültek az év végi összefoglaló, zenés kisfilmek. Ezért Hajnal Csaba elismerően egyszerűen csak művész úrnak szólított.
Valóban az vagy. A kamera mestere. Az egyetemes magyar televíziózás egyik meghatározó egyénisége, hiszen munkáid az országos csatornákig is eljutottak.
A helyi televíziózás őskorában voltak nagy bravúrjaid. A legemlékezetesebb, amikor kép- és hanghiba miatt az Omega lemezről levett hangot összeoperáltad Kóbor Mecky közeli szájszinkronjával, majd összejátszottad a koncerthanggal.
Puskás Péter! Nyugdíjas lettél, de visszavárunk. Mert csak mi tudjuk, milyen nagy szükség van rád. Ja, egyébként ki dünnyög és morgolódik majd a forgatási rend táblája előtt, hogy „már megint hova kell mennem dolgozni?”.
Donát Tamás