Közérzet / Kultúra · 2015.10.31.

Privát passió

„Földből lettél – földdé leszel” – a temetőt járva élem meg igazán ezeket a szavakat, meséli Mária, aki egyébként nem a temetői buszok menetrendjéhez igazítja az életét, csak ilyenkor, mindenszentek táján jár ki gyakran, hogy ünneplőbe öltöztesse a sírokat.

Egyetértek vele, amikor azt mondja, régebben, vagyis gyerekkorában irtózott a koporsóra hulló föld dübörgésétől. Nem tudta elviselni ezt a hangot, akárcsak a koporsó leszögelésének a hangját, ahogyan a halottasháznál, mielőtt feltették volna a halottaskocsira, beleverték a szögeket a faládába. Talán azért irtózott, mert ezek voltak a végleges elválás hangjai, a kalapácsütések és a föld. Így zárták el a világtól a halottat és minket tőle. Rettenetes. Megkönnyebbülést, valamiféle megbékélést csak azóta érez, amióta eléggé megöregedett ahhoz, hogy felfogja, nincs semmi rossz az elföldelésben, hiszen visszakerül az ember a természet körforgásába. Szétáradni, bekerülni a természetbe. Gyönyörű, nem? Földanyánk. Anyaföld. Régen ezt még így tanították. Talán ezért is szereti a temetők falusias részét, a nyugodt, békés helyeket, ahol nem nyomják hatalmas beton- és márványtömbök a holtakat. Ahol bokrok és virágok nőnek a sírokon. Szeret elmélázni azokon a helyeken, ahol a saját ízlésviláguk szerint rendezik be a gyászolók a kis teret. Például a cukrászmester úgy kidíszíti, mint a tortát, csak nem cukormázból, hanem kavicsokból. Mindjárt otthonosabb.

Persze, Mária tudja, hogy mindez nem számít, hiszen ez csak a test nyugvóhelye. Valami más számít. De mi?

Azt mondják, amikor meghal valaki, még órákig ott kereng a lelke. Mária ezt el tudja képzelni. Sőt, arra is egyre gyakrabban gondol, hogy ki lesz ővele az utolsó órán? Talán az állatai. Az meg külön horror, hogy a macskák letépik halott gazdájuk arcát és befészkelődnek az álla alá, a nyakába, mert ott a legpuhább a hús. Már ha sokáig nem nyit rájuk ajtót senki.

Máriára sem igazán nyitnak már ajtót. A barátnők is elmaradoznak, van, aki nehezen jár, más az unokákkal, dédunokákkal van elfoglalva, megint más a nagybeteg férjével, vagy egyszerűen csak nincs kedve kimozdulni otthonról. Ezért egyedül van, rettenetesen magányos. A férje régen elhagyta, meghalt, az ő beleegyezése nélkül. Ez most viccesen hangzik, de nem vicc. Miért kellett meghalnia, mikor makkegészségesnek tűnt? A lánya Kanadában, az unokák is. Van, hogy több évig sem találkoznak. Szkájpolnak, de az nem az igazi. How are you, nagymami? – kérdezik tőle futtában. Nincs igazi nagymama-unoka élményük. Ez már így van, ezen már nem lehet segíteni. Hívják, települjön ki hozzájuk, de ő nem akar a terhükre lenni. Meg fél is a nagy változástól. Kijutott neki belőle már éppen elég.

Úgyhogy a macskájával és a kutyájával osztja meg mindennapjait. „Nagyon tudnak a szemembe nézni” – meséli. „Tudom, a macskám igazából nem is engem néz, hanem a kezem, hogy van-e benne valami enni- vagy innivaló, vagy elhessentem-e? De a kutyám más, az ő szemében öröm van és szomorúság. Félelem, várakozás. Ezt nagyon szeretem. Olyan szép. Azon kapom magam, hogy szinte gyerek vagyok újra, amikor a kutyával, macskával játszom. Gyerekkori szokásaim visszatérnek. Ők melengetik meg a szívemet. De valóságosan is melegítenek, amikor a fájós derekamhoz dőlnek vagy az ölembe kucorodnak. És nem félek, amikor ott vannak körülöttem. Rettenetes lehet a magány, ha még állata sincs az embernek. Egyszer egy tanárnőm azt mondta – mostanában egyre gyakrabban jutnak eszembe a gyerekkori dolgaim –, akinek bármilyen kis állata is van, az nem fél, mert a kisebbet védeni kell.”

Mária nemcsak a föld, a kiskapával és gereblyével újra és újra megformázott sírhantok miatt szereti a régi temetőket, hanem a sírfeliratok miatt is. Régen odaírták, hogy a hű feleség vagy a jóságos családapa stb. Komolyan elgondolkozott rajta, hogy vajon az ő sírkövébe mit lehetne belevésni. Talán azt, hogy: romantikus szamár.

Nem is értem, de inkább nem gondolkozom rajta, mert elsírja magát és vigasztalni kell.






Hozzászólások

A hozzászóláshoz jelentkezzen be Facebook-fiókjába!