Elég volt végigmenni a piacon, hogy újfent meggyőződjem róla, a statisztika hazudik, az adatok és teóriák gyanúsak, a tényekről nem is beszélve. Azt hittem, káprázik a szemem, amikor megláttam a feliratot a paradicsomosládákon: 940 forint. Mintha összebeszéltek volna, minden standon pont ennyi. Az epret szintén aranyáron mérik, az almát is. Fél füllel hallom, ahogy egy vásárló elhűlve sopánkodik: egy darab nyolcszáz forint? Nem értem, pontosan mi kerülhet nyolcszáz forintba, de látom, ahogy a hang irányába nézek, a vásárlónak szó szerint földbe gyökeredzett a lába.
Minden rettenetesen drága a piacon, miközben a hivatalos statisztika szerint márciusban 0,2 százalékkal csökkentek a fogyasztói árak. Ja persze, bizonyos számítások szerint ez nyilván lehetséges, különösen, ha a disznóhús áfájára gondolunk, vagy például minden más olyasmire, amit úgysem veszünk.
Nem nehéz kiszámolni, a hozzám hasonló átlagmagyar kicsit több, mint egy mázsa paradicsomot vehetne havonta. Száz kiló paradicsomért dolgozunk egy hónapig. Na jó, szegény ember ne vegyen primőr árut. Egyébként is, ha kifizetjük a gázt, villanyt, vizet, telefont, már majdnem a nullán vagyunk, nem kell nekünk paradicsom.
Kérdezem az árusokat, mitől ilyen drága? Hazai – mondják –, szegedi, üvegházi, drága a fűtés. Ez igaz, meg a víz is. A napokban végre esett az eső. Nőnek a palánták a kiskertekben. Lehet, hogy úgy fogunk kikecmeregni ebből a drágaságkátyúból, hogy megtermeljük magunk a zöldséget, berendezkedve egy újfajta, önellátó, de kétségkívül nehezebb életre?
A másik beszerzési alternatívára már gondolni sem merek, holott egyre gyakrabban látom, hogy lopnak az emberek. Idős, tisztességesnek látszó nők és férfiak szemezgetnek a piacon. Szép csendben a tömegben ezt-azt, egy-két almát, pár szem krumplit, paprikát belecsúsztatnak a szatyorba. Most éppen egy idős nőre pirított rá az egyik bódénál a kipakolással foglalkozó fiatalember. A táskájában lapuló krumpli számláját kérte a megszeppent nénitől, aki azt mondogatta zavart tekintettel, higgye el, hogy vette, de nem kapott róla számlát.
Kijelentem, hogy nem tudnék meghalni a csatamezőn a bolti tolvajokért. El szeretném kerülni még a látszatát is annak, hogy a szarkák védelmére vállalkozom. De azért rosszulesik ez az egész. Mindig, ha látom, mire kényszerülnek az emberek. Összeszorítom a számat, ki ne mondjam, amit gondolok.
