Közérzet · 2016.11.08.

PÁNCÉLBAN – Tudod, milyen ebben aludni?

Hat éve járunk hozzád és kollégáidhoz évente kontrollra, és mindig azt mondtátok, minden rendben. Hat éve. Én sportolok, mint az őrült, mert imádom, és te mindig elismeréssel nyilatkoztál arról, hogy ilyen izmos, karbantartott tizenévest ritkán látni. Szimpatikus voltál, hittünk neked, de hiba volt. Anya látta, hogy valami mégsem oké a dicséreteid ellenére, te mégis azt mondtad neki, hogy nem kell ezt túlaggódni. De Anya látta, és tudd meg, jól látta. Egyáltalán nincs minden rendben.

Fűzőt kaptam, egy műanyag páncélt. Oké, tudom, hogy nem vagyok halálos beteg, meg „csak” három évről van szó, de én egyszer vagyok 13, 14, 15 és 16 éves. Egyetlenegyszer, és most kell magamra erőltetnem ezt a rettenetet. Ha Anya átölel, ezt lapogatja, ha az öcsém hozzám szalad, mindig beveri a fejét ebbe az izébe a csípőmnél. Tudod, milyen ebben aludni, összeszorított gyomorral enni, lehajolni cipőt kötni, egyáltalán létezni? Most a ruha eltakarja, de nyáron póló fölött kell viselnem, hadd nézegesse mindenki, más vagyok. Egy időre, de mégis más. Megbámulnak, megnéznek, én is ezt tenném, nem lehet mit csinálni.


De viselem, mert akarom a változást, és nem akarom a műtétet és az összes kockázatát, ami várhatóan rám várna, ha nem vállalnám a páncélomat. Imádott sportomról nem kell lemondanom, a barátaim nem taszítottak el, de akkor is haragszom rád.

Tudod, miért? Mert eszembe jut, ha velem ezt tetted, mással is megteszed vagy megtetted már. Nekik sem mered bevallani, hogy kevés vagy, nem értesz ehhez, vagy nem eléggé értesz, vagy – nem is tudom – valamit elrontottál. Nem jól döntöttél, nem írtad elő a megfelelő terápiát, amit nekem már hat éve csinálnom kellene. Mások kezelnek már, és nekik jobban hiszek.

Tudod, miért? Mert csak gyerekekkel foglalkoznak, és a röntgennek jobban hisznek, mint a saját szemüknek. És rengeteg gyerek jár oda, rengeteg. Különleges emberek, ahogy beszélgetnek velem, vizsgálnak, gondolkodnak.

És tudod, miért haragszom még rád nagyon? Amikor hozzád jártunk, az mindig pénzbe került, Anya mindig fizetett neked. Most új orvosok gyógyítanak, négyszer voltunk már náluk, és egy fillérünkbe sem került.

Végül is neked köszönhetem, hogy megtanulom viselni a másságot, elviselni az emberek zavart, sajnálkozó tekintetét, megtanítottál arra, hogy felismerjem az igaz arcokat, barátokat. Ezt neked köszönhetem, de ígérd meg, másoknak nem ilyen áron kell ezt megtapasztalniuk.

Lejegyezte: Bonyhádi Szilvia






[fbcomments]