„A legtöbb ember, miután reggel felkelt, elindul a pofonjáért. Addig megy, míg meg nem kapja valahol” – állítja Pál Feri atya, katolikus pap, mentálhigiénés szakember. Neki pedig elhihetjük, mert szinte mindent tud rólunk, amerre jár, az emberek rázúdítják történeteiket. Ő pedig nem győzi újra és újra elmondani, hátha megtanuljuk, milyen kevés kellene az elégedettséghez és boldogsághoz. Tehát emberek: csak nyugi!
Két évig várták Lovasra Pál Feri atyát, mígnem február 4-én megérkezett. Még a csilláron is lógtak, ahogy mondani szokás, annyian voltak a Lovasi estéken csütörtökön. Most sajnálta igazán a vendégeket köszöntő polgármester asszony, Ferenczy Gáborné, hogy nem nagyobb a faluház terme, hiszen ez a lelkeket gyógyító, emberi konfliktusokat megoldó, rendkívül népszerű pap amfiteátrumokat is képes megtölteni. „Mély együttérzéssel vagyok irántatok” – fogalmaz komolyan az atya, de aztán a publikummal történő párbeszédben humorosra fordul a mondat, hiszen egy nőtlenséget fogadott ember mondja az általában házasságban élőknek. Mint kiderül, az elfogadás és együttműködés előadásának legtöbb példája éppen a házaséletből jön. Saját bevallása szerint Feri atyát is meglepte fiatal pap korában, hogy elsősorban nem hitéleti témával keresik meg az emberek, hanem életviteli kérdésekkel, jönnek és mondják, így a férjem, úgy a feleségem, az anyósom, a gyerekem… Ez késztette arra, hogy elmélyedjen az emberi kapcsolatok tudományában. „Hogy legalább a kérdést megértsem” – fogalmaz.
Bonyolult, ugyanakkor rendkívül egyszerű, hiszen nagyjából ugyanazokra a sémákra felépülő lelki problémákkal találkozik, amerre jár, szó szerint. S már meséli is, háromszor egymás után belehajtottak az autójába Budapesten, piros lámpánál, kereszteződésben. Legutóbb a hétvégén, amikor kisebb agyrázkódást szenvedett. (Nem hagyja ki a poént, lehet, hogy még mindig az agyrázkódás hatása alatt van. A közönség jót nevet, ahogyan az előadó széles gesztusait, az általa eljátszott szituációkat is hálásan fogadja.) Tipikusak az első mondatok, amivel a vétkes autóvezetők odamentek hozzá: Én voltam? Látszik? Uram, a másik sáv már ment! 🙂 Egyetlen sofőr volt, aki azzal a kérdéssel kopogtatta meg az ablakát, hogy „Jól van?”. És ő ettől már jól volt, bár korábban azt gondolta, ha még egyszer ütköznek, ő fel fog robbanni. Mert: „Amikor embernek néznek bennünket, akkor elkezdünk jól lenni” – tanítja a pap, s hozzáfűzi: „Akkor az élet sem csúnya, talán még szép is.” És ezt csupa nagybetűvel kellene írni és kitenni mindenhova a falakra körülöttünk, a munkahelyektől kezdve az intézményeken keresztül az otthonokig, hiszen ez az együttélés kulcsa.
Nagyon egyszerűen elsajátítható az a négy cselekvésforma, amelyektől boldogok leszünk, tehát gyakorolnunk kellene azokat lépten-nyomon: 1. ha észrevesszük egymást, 2. ha törődünk egymással, 3. ha tiszteletet mutatunk egymás iránt, megbecsüljük egymást, és végül a 4., amely tulajdonképpen mindet magában foglalja: az emberség, embernek lenni és a másikat emberszámba venni.
Számtalan, életből vett példán mutatta be a szokványos papnak egyáltalán nem nevezhető atya, hogy mennyire beszűkültek tudunk lenni a kapcsolatainkban, hogy a leggyakoribb válóok nem a harmadik megjelenése, hanem például a mosogatás, vagy a középen nyomott fogkrémtubus, vagy az ágy mellé dobott büdös zokni. Elraktározott, bekészített konfliktusokkal élünk, egész programokat képesek kihozni ezekből a párok, délelőttit, délutánit, estit. 🙂 Miközben tulajdonképpen tudatában vannak ennek a színjátéknak (hogy csak nyomatják, nyomatják), de ezzel védekeznek, ösztönösen úgy hiszik, ezzel gyógyítják az önbecsülésüket. Holott ha megpróbálnának a konfliktussémákkal szembemenni, helyrezökkenhetne az életük. John Gottman, a Feri atya által gyakran idézett amerikai matematikus, családterapeuta pszichológus kimutatta, melyek azok a magatartásformák, amelyek pillanatok alatt tönkreteszik az elégedettséget és az együttműködést: 1. Durva indítás (tíz százalékra zuhan az esély, hogy ebből valami jó süljön ki). 2. Elárasztás, kommunikációs cunami (ilyen panasz- vagy szitoközön, becsmérlésáradat után egy százalék alá zuhan a mutató olyan villámgyorsan, hogy szinte észre sem vesszük, hogy mi történik. Gyakori kérdése a perlekedő feleknek: Most miért beszélsz így velem? Azért kérdezik ezt, mert szinte nincsenek a tudatában, hogy ők maguk mit mondtak előzőleg.)
Ám nemcsak a megvető megjegyzések pusztítóak, az is, amikor az ellenfél meglép vagy hallgatásba burkolózik – magyarázza az atya. A durva nyitás inkább a nőkre jellemző, a faképnél hagyás pedig a férfiakra. Ugyanakkor azt is világosan látni kell, hogy az emberi jellemek, szituációk nem fekete-fehérek. Piszok kérdés: kinek van igaza? Mert a család nem az a hely, ahol bárkinek is kizárólagos igaza lehet. Részigazságok vannak, és ezen aranyfonalak nyomán kell megtalálnunk az együttműködés lehetőségét, annak tudatában, hogy a másik tudása engem is gazdagít. „Ha te valamit jobban tudsz, az nem ellenemre van, hanem engem kiegészít.” Kiegészítő igazságok vannak a családban, a munkahelyen, a társadalomban – ad leckét toleranciából az atya, aki maga sem illik bele a katolikus papokról alkotott szokványos képletbe. Hiszen sportoló volt a Vasasnál, mielőtt pap lett, továbbá kólát iszik és moziba jár, valamint szereti a sportautókat. És nagyon szereti az embereket, látszik ez abból is, milyen mélységesen megért bennünket és mekkora együttérzéssel van irántunk. A humorérzékéről nem is beszélve. Ezt a viccet már a blogjában olvastam, de jellemző. Mondja a pap Mari néninek, hogy ezt már hússzor meggyónta. Mire Mari néni: De olyan jó visszaemlékezni!
