Közérzet / Kultúra · 2016.10.10.

ŐSZ – Egyik pincéből a másikba

A semmittevést gyakorolni – erre vágytam már nagyon. Merthogy a nyelvem kilóg a turizmusban lázasan végigdolgozott nyár után, és akkor még nincs vége. Már javában dübörög a Nyitott Balaton őszi rendezvénysorozat, egyik túra a másik sarkába ér. Jól jött a pénteki séta a hegyen Lovastól Csopakig, meg vissza, azzal a feladattal, hogy szedjem össze a Nyitott pincék elnevezésű, 15 km-es túra kék szalagjait.

Már végigmentem ugyanitt tavasszal, akkor is lógott az eső lába, meg szitált. Most is. De valami nagy csöndre emlékszem, most is arra készültem. Merthogy itt még a levegő is más. Szakrális ösvény. A szelíd táj szentélye. Enyhe és szélesen hullámzó halmok. Öreg fák, szőlőskertek végtelen sora, tanyák, villák, messze földön híres pincészetek, borozók, teraszok, cserje, bozót, vörös föld, a távolban pedig a Balaton. Ahogy most utólag végignézem a képeket, látom, mint a reneszánsz képeken, valami szfumátó, fátyol vonja be a tájat. Az ember önkéntelenül is halkabban kezd beszélni. Legalábbis az idegen. Az itt élők ennyire nem misztifikálnak. Sőt. Alighogy elindultam a kertek alatt Lovason, és éppen hogy csak elbambultam az utamba kerülő első sörösdobozon, amit madárijesztő gyanánt akasztottak fel a szőlődrótra, hallom ám a szorgos munka hangjait. Na, gondolom magamban, szüretelnek. Hát aztán volt mit látni. Dehogy szüret. Hulladék fát, deszkát, színes farostlemezeket öntöttek le egy teherautóról a patak partján. – Csak nem hagyják itt a Kéktúra-útvonalon a szemetet? – kérdeztem naivan. – Dehogynem – jött a válasz az egyik tüsténkedő embertől –, itt fogom eltüzelni.

Elképesztő, hogy egyesek még mindig tolják a szemetüket ki a közösbe. Nyilván drága a konténer. De még drágább lesz innen eltávolítani ezt a szemétrakást, ha csak tényleg el nem tüzeli az illető. Nem lehet egyedül ezzel a rossz szokásával, mert valamivel távolabb ki is van írva szépen táblára a tiltás, ott nincs is szemét. Hogy nézne ki a Kéktúra-útvonal ilyen tiltó táblákkal kidekorálva. Emberek!

pince3

Egyébként az egész hegyen serényen tesznek-vesznek. Miféle semmittevés? Ugyan? Építkeznek, fűrészelnek, szüretelnek. Az egyik kis házból német nyelvű híradó szól, must bódító illata terjeng. Na, azért csak van egy kis nirvána. A Papa borozójában is vidám emberek fogadnak. Éppen szüretelnek. Borral, mákos kaláccsal kínálnak. Klárika, a tulajdonos azt mondja, rossz az idei termés, elverte a jég, ami megmaradt, annak egy része meg elszáradt. Mondom, akkor elfogy a tavalyi bor, ha nem lesz idei. – Azzal nincs gond – válaszolja Klárika, aztán indulunk is. Ők folytatják a szüretet, én meg az utamat.

A Homola borterasz akkor nyit éppen, amikor benézek. Jó hely. Dizájnos, trendi plusz a Balaton és egy cirmos cica.

Nézegetem az utcaneveket: Róka utca, Hampaszkút köz. Utóbbiról ki kellene deríteni, honnan ered. Bárkit kérdezek, senki nem tudja. Hamasz? Összetévesztik az iszlám ellenállási mozgalom nevével. Az itteni kis templomrom (vagy vidéki udvarház romja) mögé is be kellene nézni. A kulcslyuk betapasztva.

Jásdinál még semmi életjel, kettőkor nyitnak, ehhez tartják magukat. Én sem hittem volna, hogy reggel lenyomok egy pohár olaszrizlinget. De Papánál sikerült. Tényleg gyorsít és kicsit felszabadít. Szabad vagyok. Átfúj rajtam a szél, áztat az eső, átsugárzik rajtam az erdőillat. Nincs bennem semmi ellenállás, amin a táj szépsége megtörne.

Élvezem ezt a visszájára fordult utat a túrázók nyomát követve, szedegetem le a kék szalagokat a fákról, bokrokról. A Szent Donát pincészethez nem kellene felmennem, mert tudom, hogy csak a fordulót szalagozták ki a kolléganők, de felmegyek, mert szeretem a kilátást a Márgából. Jó fölemelkedni, hogy aztán a Söptei pincészetben elmerüljön az ember az egyszerű kulináris örömökben, mint az erdélyi szarvas-„csorba” és a mangalicaburger. Teljesen elfeledkezem a reggeli gondolatomról, mi lenne, ha továbbmennék, és addig kóborolnék, ameddig csak jólesik.

Hozzászólások

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be először a facebook fiókjába egy másik böngészőlapon!