Most aztán itt az ünnep. Egy hétvége, amikor minden van: anyák napja, meg az egykor nagyra becsült munkaünnep, a szocialista csökevény. A rendes magyar ember azt sem tudja, hol kezdje, állítsa-e fontossági sorrendbe az ünnepelnivalókat vagy hagyatkozzon az ösztöneire. Az utóbbi elég ésszerűnek tűnik. Éppen ezért kezdtem az anyák napjával, ezen nincs mit tűnődni, egyértelmű és világos, mit és kik ünnepelnek. Könnyen lebonyolítható, kedves és örömteli ünnep.
Na, de itt ez a munka ünnepe. Ezzel ugyan mi legyen?
A néhai harcos proletárokból lettek a béklyóikat levető, hazát építő, öntudatos, a „népgazdaság sikereiért” küzdő munkaverseny élharcosai, a társadalomtól kitüntetett figyelmet érdemlő munkásemberek. Később a dagadó keblű munkásemberek átlényegültek bérért és fizetésért dolgozó munkavállalókká, akik nemrégiben keményen dolgozó kisemberekké avanzsáltak – szerencsére csak rövid időre, mert mikor az agyament lózung megkopott, ismét magyar emberekké vedlettek vissza.
Végtére is miért ne ünnepelne a melós a munka napján? Akár orgonavirágos majálist is szervezhet a barátaival, ahol szalonnát lehet sütögetni, vagy kinézni a fővárosi gyülekezések valamelyikére, ahol a vurstli csörömpölése mellett a tetszhalott szakszervezetek újraélesztéséről vagy a kormánybuktatás vízióiról hallgathatna vérszegény szónoklatokat – de rontja a kedvét, hogy a jeles munkásünnep éppen vasárnapra esik. A fene egye meg! Mert ha hétköznap lenne, akkor – lévén munkaszüneti nap – olybá tűnhetne, mintha igazi lenne az ünnep. Nos, elárulom: így is az.
Virágba borult a természet, csicseregnek a madarak, anyák napja és vasárnap van. Sőt, a görögkeleti vallásúaknak Krisztus feltámadása is a mai napra esik. Akkor tán pihenjünk egyet, s ha közben eszünkbe jut a kettős, sőt egyeseknek a hármas ünnep, akkor bízzuk magunkat az ösztöneinkre, válasszunk egyet vagy hármat, és érezzük jól magunkat.