„Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek? Minek?” Legalább ezt az egy számot mindenki ismeri a legendás A. E. Bizottságtól, amelynek tagjai eredetileg képzőművészek. A veszprémi Dubniczay-palotában volt jelenése az egykori alternatív zenekar tagjainak szombaton délután.
Bár a nyolcvanas években felbomlott a formáció, emberileg azonban nagyon együtt vannak továbbra is. A kiállítás után feLugossy levetítette egy filmjét, majd ef Zámbó és Wahorn a zenekarával koncertezett, utóbbi free-jazzt, előbbi dallamosabb formációkat vezetett elő, de még motívum formában sem jöttek elő a régi Bizottság-számok. Más időket élnek már.
Az eseményt Zalán Tibort költő vezette be. Az alábbiakban megnyitóbeszéde rövidített változatát közöljük:
Bizonyára az én sorozatosan rossz reflexeimnek köszönhető – és ez itt most jótékony eufemizmus a félrebeszéléseim leplezésére –, de valahányszor rákérdeztek arra, mit csinálok én ma Veszprémben, rendre azt válaszoltam, hogy a Bizottság kiállítását nyitom meg. Miféle kiállítás a Bizottságról már megint, kérdezték némi türelmetlenséggel, hiszen a közel egy évig tartó Műcsarnok-beli Bizottság-ébresztés még élénken él az emberek emlékezetében. Mire én önérzetesen rendre azt válaszoltam, hogy nem róluk kiállítás, hanem ők állítanak ki. Erre mindahányszor jótékonyan kijavítottak, hogy ez bizony nem a Bizottság kiállítása lehet, hanem az ef Zámbóé, a feLugossyé és a Wahorné, a Vajda Stúdióé. Ami igaz is, és mégsem szégyelltem el magamat látszólagos tudatlanságomért. Mert az itt kiállító alkotók neve és munkássága elválaszthatatlan egy mítosztól, amelyet A. E. Bizottságnak hívnak. A zenekarok sorsa az, hogy megszűnnek. A mítoszoké, hogy a tárgyuk megszűnése után egyre csak erősödnek. S noha a Bizottság 1985-ben feloszlatta magát, a zenekar mítoszát nem lehet feloszlatni. Él, és nemzedékeket foglalkoztat, vonz magához, vagy taszít el magától. Mindegy is hogyan, de van, és kikerülhetetlen.
Miért említem most ez föl? Mert a Bizottság együttes tevékenysége és a kiállító művészek festői munkálkodása sok rokon vonást mutat, kell is, hogy mutasson, hiszen mindkettő az ő művészetük nem elhanyagolható része. Mutat, mert részben mindkettő az avantgárd vonzáskörében alakult és teljesedett ki, részben pedig ugyanaz a kérdőjel állítódott fel mind a zenében, mind a festészetben – illetve, később az egyéb rokon művészeti ágakban, amelyekbe belekóstoltak, beleavatkoztak. Hogy mi ez a kérdőjel? Az akkor és ma létező zene, illetve képzőművészet önvizsgálatra kényszerítése, gyakorlatilag felelősségre vonása őszinteségből, szabadságból, bátorságból és eredetiségből. A kérdőjel a nem megfelelés, a megfelelni nem akarás jele, a hely pontos definiálásának nehezen félresodorható szimbóluma esetünkben. Saját maguk tevékenységére egyikük ezt a definíciót adta: Azt a szót használom, hogy fontos, nem azt, hogy jó. Attól persze ami jó, az jó, akkor is, ha a fontos jelző került előtérbe, ami nyilvánvalóan társadalmi szempontú megközelítés. S lám, itt már kettéválik a zene és a festészet. Amíg a zene szociopolitikai szempontból volt fontos, addig az alkotók képzőművészeti, jelesen festői tevékenysége esztétikai nézőpontból érdekes, fontos, ugyanakkor jó is.
Az ilyen kiállításoknak, mint ez a mai, a legfőbb értéke, a falra akasztott képek és az alkotói szándékok-eredmények önértékén túl feltétlenül az, hogy elválasztja a társadalmi jelenséget az esztétikai produktumtól. Noha a kérdőjel mindkét esetben azonos szándékú és hatású, s nem is választható élesen külön egymástól, mégis, egészen más tartalmú a két művészeti fronton. Míg a zene egy (vagy több) nem feltétlenül progresszív ízlésdiktatúra által elfoglalt, gyakorlatilag leigázott társadalmi réteget próbált kirángatni a nyálból és a porcukorból, addig a festmények a konvencionális üzenetek és megoldások kifigurázásával, zárójelbe tételével nem kevesebbet kíséreltek meg, mint felrázni a tét nélküli alkotásokhoz szokott közönséget jól kialakított és biztosnak érzett tespedt nyugalmából. Vagy magukat a kanonizált művészeket, vagy magát az önmagára kanonizálódó művészeti életet. Utóbbi szempontból veszélyes és bosszantó mindkét jelenség, a zene is, a festészet is. Mert egyik sem besorolható, mert egyikre sem húzható rá a megszokott címke, egyik sem rakható be valamelyik biztonságos skatulyába.
Az avantgárd sohasem skatulya, még csak nem is pontos gyűjtőfogalma mindazon művészeti törekvéseknek, amelyek a kialakított művészettörténeti, illetve művészetelméleti kategóriákba nem gyömöszölhetőek bele. Az avantgárdhoz erős egyéniség, egyéni bátorság, bátor konvenciótörési indulat, indulatos őszinteség, őszinte fel- és megmutatkozás, az el nem használt, fel nem használt (gyakorta művészet-idegennek gondolt és tartott) elemek és kombinatorikák művészetbe emelésének naponta változó gyakorlata rendelődik hozzá. Az avantgárd nem végállapot, hanem folyamatos kísérlet a végállapot-közeliség megközelítésére, de annak soha nem az elérésére. Az avantgárd ezért folyamatos mozgás, egyúttal állandóság, a mozgás és változás állandósága. Így lehet, hogy a zenekarnak meg kellett szűnnie, mert csak bizonyos ideig volt fenntartható a termékeny változás a működésében, míg a festészet – és nem győzöm hangsúlyozni, az azzal rokon művészeti megnyilvánulások állandó megújulásra és – az egyéni jegyek megtartása mellett – folyamatos változásra képes alkotó tevékenység. (…)
Itt most egy percre zavarban vagyok. Egy avantgárd kiállítást nyilván avantgárd gesztusokkal illenék megnyitni. Egy kád vízben ülve, vakító magnéziumlánggal a tenyeremben, ágyékkötőben fel-alá hullámzani a képek előtt, megkötözni magamat vagy a művészeket, akár a közönséget, angyalszárnyakkal a hátamon porszívóznom is lehetne közben, esetleg plafonról fejjel lefelé lógva hátulról előre olvasni ezt a bevezető szöveget. Lehetne is, ha képes lennék rá – és az ilyesmikre –, meg, ha ezek a képek az avantgárd polgárpukkasztó vonulatához tartoznának. De feltehetőleg nem oda tartoznak. Valamennyi kép telítve van érzelemmel, a belső világ fénytöréseivel, különös alakzataival és mozgásformáival, szögletességeivel és lekerekítettségeivel. Régi mániám – s csak bízhatom abban, hogy a kiállító művészek nem sértődnek meg ezen –, hogy minden avantgárd gesztus mélyén valamilyen egészen finom, kimondottan érzékeny, romantikus vonulat munkál. Ezt a romantikus vonulatot persze a legritkábban sem lehet tetten érni, arra szolgálnak a műben felhasznált el- és felidegenítő eszközök. Ha ezek előtt a képek előtt is eleget ácsorgunk, a képeket uraló nem kevés fintor mögül valami átjön hozzánk a lefedett érzelmességből, az életszenvedésből, melynek ott kell lennie, hiszen miért is kímélte volna meg ezt a három embert, ha másokat meg egyfolytában gyötör, az emberi lényeg: a szenvedés és a szenvedély, és az ezekből fölállás. Így nem sajnálom a kádat, a magnézium vakító lángját, az ágyékkötő erotikus hullámzását, hogy nem kötözöm meg bevezető ürügyén a művészeket és a nézőket, nincs nálam porszívó, és a hátamra sem erősítettem angyalszárnyakat, nem lógok denevérként fejjel lefelé a plafonról, és nem hátulról előre olvasom ennek a bevezetőnek a szövegét. Hogy egészen normális ember látszatát igyekszem kelteni. Nem teszek másként, mint ahogy a kiállító művészek tesznek: komolyan veszik a belső hangjaikat, és ha nem kellenek senkinek, hát az egyik képen labdával játszkódó négy ördög valamelyike veszi meg őket. Vagy akár – éppenséggel mind.
Azt se gondolnám, hogy egy bevezető feladata az lenne, hogy elemezze a falakon látható munkákat. Némely megjegyzést, persze, azért tehetek. A három művész nagyon különböző világot teremtett magának, éles, karakteres elhatárolódással mind egymástól, mind pedig a nagyközönség által ismerhető piktúrától. Ki a gyermekkor ideáját menti át a képekre, úgy, hogy közben a felnőttkor vacogása is átjárja a szemlélőt a képek előtt, előszeretettel alkalmazva a kollázstechnika hatásait, piros lábasok között virágzik a zöld villa, maszkok hátterében megelevenedik a vonalas Rembrandt, a király klaviatúra-karján játéktanknak tetsző szerkezet halad felfelé, a széke alatt neki is a piros pöttyös labda, melleknek és női fenekeknek tűnő, s talán nem csak tűnő idomok egzisztálnak geometriai formák között, labdát kanalaznak tányérról, dobálnak egymásnak bábarcú, bábtestű emberek, zöld ujjak tartanak és nyújtanak meg zöld és múmia-gyolcsba tekert halottakat, míg a piros szív elmerül a tölcsérben, vulkánok előtt trónoló piramis tövében, egy gémeskút szomszédságában éled meg egy Háry János-motívum Miska-kancsóra és Supermanre hangszerelve, törpék, halak, két lábon járó piros szív, széthasadt és összevarrt arcú arctalan emberek elroncsolódott játékinstallációk között…
Ki a gravitációt játssza ki, térben lebegtet széket, fejjel lefelé lógat kék fejű embert, köpködő kígyót tekergőztet az ég felé, kétfejű ufo-lényt ácsorogtat stabil anyát megidéző felirat-firka mentén, vad sárga világba belerakva, fekete térben embrionális lényeket mozgat, széttépett fejű nyuszikirály-jajgatást imitál lógó nyelvű kutyával, felemelt sámánujjakkal, csőüveglény-embert rak vörös térbe sárga felhő után nyúló háromujjú sárga kézzel, ad két zöld pálmát Emőke és Eszter táruló nemi szervével és egy zöld Gézát, avagy cirkuszművészeket megszégyenítő teljesítményként egy magába nyaló nőt, ráadásul, frivol magasságba is függeszti fel a képet…
Ki a formák tenyészetét teremti meg, sárga-fekete idomok fekete vonalak hínárosában, vonalak lényhálózatát mozgatja apró színtöredékek záporozásában, fekete vonal-lényt állít kék kapuba vastagon felrakott színorgiával körültapasztva, ironikusan bölcs és pimasz és provokatív mondatokat szerkeszt fekete körökbe fehér betűkkel, melyeket egy fecske emel a befogadói tudatba, lágy mályvaszín selymet hullat alá fekete-fehér keresztkompozícióba applikálva, lágy fekete selymet hullat alá vonalapplikációkhoz illesztve, s egy titokzatos fekete oltárkompozícióban tűnődik el a fekete kompozíció teret elnyelő rendkívüliségén… (…)
Ha jól figyeltek, és ezt remélnem és feltételeznem kell, kiderülhetett az önök számára, hogy messze nem az volt ezekkel a leírásokkal a szándékom, hogy elemezzem, legkevésbé, hogy megmagyarázzam a falon látható képeket. A görög filozófiában van egy tétel, amely szerint a szemlélődés ragadhatja meg egyedül a létező lényegiségét, az ítélet vagy a levont konzekvencia máris téves, hamis tartományokba viszi át az embert. Én tehát csak szemlélődtem, leginkább abból az irányított önfeledtségből, hogy felmutassam, ezek az avantgárd alkotások – szándékoltan prózai címeikkel, megállás nélkül működő tömény iróniájuk mellett, azokkal némi ellentétben, vagy épp azoknak köszönhetően – teli vannak költészettel, még azt is megkockáztatnám, hogy a költészet rendezi őket avantgárd művekké. De ennél nem merészkednék tovább. Zárok egy utolsó idézettel egy interjúból: művészet ott van, ahol valami képtelenség van. Ahol valami ütközés van. Legyen ez a sorvezetőnk a képek szemlélésekor: a képtelenségek között, mögött, fölött és alatt, találjuk meg az ütközéseket!
