Közérzet / Egyéb · 2016.02.06.

NOSZTALGIA – Gyermekkorom kiflije

Eljött ez a pillanat is, kész, ennyi volt. Most már hivatalos: öregszem. Jó, sírhelyet még nem néztem ki magamnak, de vannak pillanatok az ember életében, amikor a tényeket nem lehet tovább tagadni, és szembe kell nézni a kegyetlen valósággal. Csak sosem hittem volna, hogy ez a pillanat éppen egy pékségben fog utolérni.

Persze a folyamatnak vannak előjelei, de ezek eleinte csalárd módon elhitetik velünk, hogy mindössze felnőttünk, és ez valami nagyon jó dolog (az is), de aljas módon kezdetben nem emlékeztetnek még arra, hogy nem is oly sokára az idő, az a dög, már nem csak úgy múlik egyszerűen, és mi sem maradunk ugyanolyan fiatalok. Alig várjuk, hogy végre az alsó tagozatból eljussunk a felsősök közé, majd a középiskolába, hogy aztán egyetemre mehessünk vagy dolgozni, vagy éppen mindkettő. Elkezdjük felnőttnek érezni magunkat, amikor már nem csókolomot köszönünk a „felnőtteknek”, amikor az első (akár nyári) munkával megkeresett pénzünkből vesszük meg a cipőt, biciklit, fesztiválbelépőt, és lehetne még sorolni a példákat. De ezek még jó dolgok, amelyek boldogsággal, büszkeséggel töltik el szívünket és nem kétségbeeséssel. Utóbbi jön az első ősz hajszállal, fiúknál a kopaszodás első jeleivel, megspékelve a sokasodó gondokkal, amelyek mellett kezdenek eltörpülni az örömteli pillanatok. De még mindig tagadunk, nem, mi nem öregszünk, csak felnőttünk, és nem számít, hogy már az ezerkilencszázkilencven-valahányban születettek sem gyerekek, hanem felnőttek – mit felnőttek, egy új generációt nevelnek konkrétan.


Még mindig elhisszük, hogy a gyerekkorunk gyakorlatilag tegnap ért véget, nem volt az olyan régen. Ez az érzés addig tart, amíg az ember lánya be nem téved egy pékségbe egy borongós délutánon, ahol megpillantja A Kiflit. Azt a bizonyost, a tökéletest, amit gyerekkoromban vázsonyi kifliként emlegettünk a gyártó pékség után. Kívül ropogós, belül puha, és nem üres, levegős, ízetlen akármi ugyebár. Felsejlenek az iskolai tízóraira csomagolt párizsis vagy téliszalámis szendvicsek, a vacsorára elmajszolt, vajjal-mézzel megkent, félhold alakú péksütemények. Az emlékek közül azonban a valóság egy pillanat alatt visszaránt a földre, amikor elhangzik a „nosztalgiakifli” kifejezés – ezen a néven árulják ugyanis.

Az én gyerekkorom mára a nosztalgia kategóriába került, kegyetlenül az arcomba vágva ezzel az idő múlását. Három x az három x, nincs mese. A sokkból felocsúdva az az egy vigasztal csak valamelyest, hogy a kifli épp oly finom, mint egykor volt, így legalább a „bezzeg régen, az én időmben minden jobb volt” mondat nem kellett hogy elhagyja a számat. Az már tényleg a vég kezdete lenne.

Drahos Nikolett






[fbcomments]