Kultúra · 2016.10.21.

NOBEL-DÍJ – Változnak az idők, de Bob Dylan nem

Mi történt Bob Dylannel? Ismét megijedt a felelősségtől, mint ’68-ban? Felhagyott a keresésével a Nobel-díj bizottság, hogy személyesen értesítse az elismerésről. Az amerikai énekes költő állítólag nagy sokára a Twitter-oldalán megtörte a csöndet. De csak annyit írt, hogy ő nyert, és bemásolta a hivatalos indoklást, miszerint azért kapta az elismerést, mert költői kifejezésekkel gazdagította az amerikai dalkincset. Illetve megosztotta Barack Obama tweetjét a győzelemről, amelyben az elnök a kedvenc költőjének nevezi.

Bár ezekről a tweetekről sohasem tudni, ki rakja fel őket. Ki tudja, ki működteti. Mindenesetre úgy látszik, Bob Dylan nem tud kibújni a bőréből, reflexből ugyanúgy reagál most is, mint 1968-ban, amikor az egyetemista lázadók vezérének akarták kikiáltani. Joan Baez írt neki egy dalt, amelyben felszólította, álljon az elégedetlen tömegek élére, nézzen szembe a feladattal. Bob Dylan naplójában részletesen leírta, hogyan sokkolta az a feszültség, amely ’68-ban kialakult körülötte. Akkor Woodstockba menekült a nyilvánosság elől, most nem tudom, hol lehet. De oda is követték a rajongói, a hippik. „Mintha a házunkhoz vezető út térképét mind az ötven amerikai államban kiplakátozták volna az otthonról elszököttek, drogosok számára. Még Kaliforniából is érkeztek zarándokúton járó buggyantak. Mindenféle rémalakok törtek be a házunkba az éjszaka minden percében. Kezdetben csak nomád hajléktalanok hatoltak be illegálisan – ők elég ártalmatlannak tűntek –, de később vérmes radikálisok kezdtek szállingózni, a Protest Hercegét keresve, eszelős kinézetű fazonok, lidércnyomásos csajok, madárijesztők, hibbantak jöttek bulizni, kifosztani az éléskamrát” – írja a naplójában. Még egy Coltot és egy Winchestert is beszerez, de a helyi rendőrfőnök figyelmezteti, ha bárkit találat ér, őt fogja lecsukni. A legendás woodstocki fesztiválon már fel sem lép, ott sincs. Mindent megtesz, hogy kiábrándítsa rajongóit. Nyálas folkdalokat énekel fel lemezre, és szinte kérkedik vele, hogy még a moszkvai Pravda is megírta, hogy ő is egy rohadt kapitalista, akit csak a pénz érdekel. „Én valójában sohasem voltam egyéb, mint ami voltam: egy folkzenész, aki könnybe lábadt szemmel bámul a szürke ködbe, és fénylő párában úszó dalokat készít. (…) Én nem voltam prédikátor, nem voltam csodatévő. Ebbe bárki belebolondult volna” – vallja visszaemlékezéseiben. Higgyük el neki?


Joan Baez és Bob Dylan 1963-ban egy washingtoni tüntetésen

Joan Baez és Bob Dylan 1963-ban egy washingtoni tüntetésen

Még ha így is van, a szándékos demisztifikáció ellenére sem tudjuk a legjobb dalait elfelejteni. Én is mindentől függetlenül szeretem hallgatni. Talán mert ez a hang volt a fiatalságunk. Haha. Azért sokkal többek ezek a dalok ennél. Súlyos, minden tekintetben szabad szövegek, amelyeknek mondanivalójuk van. A The Times They Are A Changin’, a Blowin’ in theWind a háborúellenes, polgárjogi mozgalmak himnuszaivá váltak, a Like a Rolling Stone pedig egy csapásra megváltoztatta a popzenét. De sorolhatnánk még A Hard Rains’s A-Gonna Fallt, amely például erős szürreális látomás: „és nagy eső, nagy eső, nagy eső, / nagy eső jön, nagy zivatar” a refrén. Vagy a csavargó szerelmes dala, a Don’t Think Twice, It’s All Right, amely korántsem kellemes. Az életnek azt a rétegét, azt a dimenzióját, azt a tudatállapotot énekli meg, amelyet nem szokás kirakatba tenni, legfeljebb az újságok bűnügyi rovatába. Őszintén egyszerű és nyers. De nem szenvedélyes, inkább zárkózott. Higgadt és állhatatos, ahogy a jellegzetes fejhangján kántál és elnyújtva felemeli a hangját a sor végén. Mintha egy szélvihar közepén állna, és a szél sodorná körülötte az embereket. Jellegzetes hangulatba hoz. Azt olvastam valahol, hogy a ’68-as lázadóknak pont egy ilyen alakra volt szükségük, mint Bob Dylan, aki kis girnyó, és mindenre azt mondja, hogy nem.

Hozzám valamikor a hetvenes években jutottak el Bob Dylannek a hatvanas évek elején írott legjobb dalai, a már fentebb említettek, addigra nőttem fel hozzájuk, amikor ő már régen túl volt rajtuk, és valahol a Bahamáknál cirkált a privát hajójával és egyre népesebb családjával, az egyetemi lázadásokat pedig rég leverték.

Bob Dylan, túl a hetvenen, ma is aktívan koncertezik, de nagyon sajátosan. Direkt hátat fordít a közönségnek, nem keresi a kontaktust, megáll a színpad sarkában, szinte a háttérben, és rosszkedvűen ott veri a gitárt meg énekel, de nem a régi jó dalait, hanem ami eszébe jut. Jaggerék le nem mehetnének a színpadról, amíg elő nem adják a Satisfactiont vagy a Brown Sugart és a Jumping Jack Flasht, vagy Paul McCartney a Let It Be-t meg a Hey Jude-ot. Bob Dylan mintha elfelejtette volna a régi slágereit, valami újabb megjegyezhetetleneket mantráz egyre szörnyűbb hörgő hangján, mint egy régi porszívó vagy egy beakadt motoros fűrész. A hangja sosem volt az erőssége, de most már tényleg kezd önmaga paródiájává válni. Azt hiszem, a közönség kifütyülné, ha nem ő lenne a nagy Bob Dylan. Ezt nyilván ő is érzi, ezért is nem engedi például az operatőröknek a közelképeket a koncertjeiről. Eltolja magától az egészet.

Ennek ellenére újra sikeres. Harminc év szünet után, 2006-ban Modern Times albumával ismét felkerült az amerikai toplisták első helyére, ami nem akármilyen bűvészmutatvány. Desire című albuma 1976-ban szintén tarolt az amerikai toplistákon. De a 2010-es Together Through Life című albuma is meghódította még a briteket is. Szerintem azért, mert a hallgatók még mindig a régi, karizmatikus énekest, dalszerzőt látják benne, azt díjazzák, ahogyan pechjére a Nobel-díj bizottság is. Most ismét főhet a feje, mint 1968-ban, hogyan szabaduljon meg önmagától. Vagy attól a valakitől, akinek képzelik. Egy életen át nem sikerült neki. Szerencsére. Ám lehet, hogy éppen ez a kiszámíthatatlanság is az egyik erőssége, amikor az akusztikus gitáron előadott balladáit dicsérték, elkezdett elektromos gitáron játszani, megtért, amikor ateistának tartották, és amikor a protest songjaival azonosították, balladaira vette a hangját, blues stílusban folytatta. Az idős testben fiatal lélek lakozik, aki folytonos változásra, kísérletezésre ösztönzi. Az örökifjak ilyenek.






[fbcomments]