A vonat elé ugrott valaki szerda délután Érd-alsó és Kelenföld között. Nyilván meghalt az illető, bár arról nem szóltak a hírek, csak arról, hogy baleset miatt szünetel a közlekedés a Veszprém– Székesfehérvár vonalon. Kimaradt két személyvonat. A munkából hazafelé igyekvők ingerülten toporogtak a peronokon. Végül a 20.25-ös vonatra zsúfolódott fel mindenki, volt taszigálódás, sokan állva voltak kénytelenek utazni Kelenföldtől, ülőhely híján.
Csak nyílt és csukódott az ajtó, azt vettem észre, hogy egyre többen vagyunk. Már mozdulni sem bírtunk, teljesen egymáshoz voltunk préselve. Szidták a vasutat, az öngyilkost, aki nem fér a bőrébe, és pont a délutáni csúcsforgalomban jutott neki eszébe. Nyoma sem volt a tragikus esemény miatti részvétnek, gyásznak. Ez a tapasztalat elgondolkoztatott. Ha valami csoda folytán előre hallotta volna szegény öngyilkos a megjegyzéseket, amelyeket a tiszta erkölcs és a választékos modor mintaképei megeresztettek a számlájára, szerintem meggondolta volna magát még időben. Arra célzok, hogy pszichológusok szerint az ilyen nagy nyilvánosság előtt elkövetett öngyilkosságok, mint a vonat elé ugrás, önmaguk felgyújtása, halálugrás a magasból, mindig demonstrációk is egyben. Így akarják felhívni a figyelmet valami megoldhatatlan helyzetre, problémára.
Holott nem érdemli meg ez a világ. Nem robban már bombaként senki emberfia halálhíre. Tudni kellene, hogy nincs részvét, nincs „jaj, szegény”. Nem kapunk sírógörcsöt, inkább magunkat sajnáljuk. Volt, aki a kalauznővel kiabált a késés miatt, idegkimerültséget emlegetve: mire hazaér a munkából, már fordulhat is vissza. Volt, aki barátságtalanul kilátásba helyezte, hogy eltöri terpeszkedő utastársa lábát, ha nem húzza rögtön maga alá. Volt, aki erejét vesztetten leroskadva az ülésre arról elmélkedett, mennyi a statisztikai valószínűsége, hogy mindig történik valami, amikor ő otthon hagyja a kocsiját és a MÁV-ra bízza magát, de ha most végre-valahára leszáll Érd-alsón, lehúz egy felest. Ezen nevetni kellett. Más felidézte, hogy egyszer ilyenkor decemberben, amikor térdig ért a hó, találkoztak egy pizsamás, papucsos öregasszonnyal az utcán, aki elindult világgá. Nem tudták megállítani, az idős nő azt mondogatta: Mennem kell. Betelefonáltak a rendőrségre, de már nem találták meg.
Magyarországon, bár csökken az öngyilkosságok száma, de még mindig a második legrosszabb adat a miénk az EU-ban. „Tavaly alig feleannyian vetettek véget önkezükkel az életüknek, mint a rendszerváltás előtt, 1989-ben” – olvasható a HVG legfrissebb számában. A múlt évben 1927-re csökkent az öngyilkosságok száma, amihez minden bizonnyal hozzájárult a depresszió egyre gyakoribb és szakszerűbb kezelése. Az életkort nézve a 45–55 évesek, illetve a 79–80 évesek a legveszélyeztetettebbek az életközépi válság, illetve az időskori búskomorság miatt. Az öngyilkosok többsége férfi. A szerdai halálra szántról semmit nem tudunk. Ki volt, mitől szenvedett, mivel küszködött?
Kikérem magamnak ezt a hangot – fortyanhatna fel szegény így utólag, ha hallaná a számlájára elhangzó dühös megjegyzéseket. Esetleg hozzátehetné: Így nem lehet élni, de halni sem. Nem hinném, hogy jót röhögne a markába, jól betartott a sok drága földijének.
