NB I-es focista voltam 1941-ben. Két új csapattal is gazdagodott akkor a nemzeti bajnokság: a Szabadkával és az Újvidékkel. A Szabadka megvásárolt a pesti csapatomtól, mert szüksége volt egy jó védőre, és én kemény védőnek számítottam.
Első otthoni mérkőzésünk legelső percében szabályosan szereltem az ellenfél szélsőjét, ám a bíró szabálytalannak ítélte. Egyből a legsúlyosabb büntetést kaptam: kiállított. Indulatos ember vagyok, az igazságtalanságot rosszul tűröm. Számon kértem az ítéletet, és meg is toroltam: leütöttem a bírót. Úgy kellett hordágyon kivinni. De én is megkaptam a magamét: örökre eltiltottak a focitól.
Új sportág után kellett néznem. Mivel szórakozásból korábban már pingpongoztam, kínálta magát az asztalitenisz. Kiderült, hogy van hozzá tehetségem. NB I-es játékos lettem, majd edző az egyik legnagyobb fővárosi klubnál, végül szövetségi kapitány.
1958 telén egyszer a Nyugatinál vacsoráztam. Jókedvű társaság sörözgetett a hodályszerű étteremben. Névnapot ünnepeltek. Egyszer csak nyílt az ajtó, s egy tiszt vezetésével nyolc rendőr lépett be. Igazoltatták a társaságot. Mindent rendben találtak, ám az egyik vendég valami viccesnek szánt megjegyzést tett. A tiszt hatalmas pofonnal honorálta. Önkéntelenül felkiáltottam: Micsoda disznóság megütni egy embert, aki az apja lehetne! Mindenki felém fordult, és a rend őrei az asztalomhoz sétáltak.
Talán valami kifogása van az intézkedés ellen? – kérdezte vészjóslón a tiszt. Felálltam, és ha lehet, még hangosabban elismételtem az előbbieket. Felkészültem rá, hogy bevisznek és jól összevernek. Akkoriban kevesebbért is bevitték az embert. Fél percig farkasszemet néztünk, aztán a tiszt intett a többieknek, és libasorban elvonultak. Még az igazolványomat sem kérték el. Nem is volt nálam.
Domján Gábor
