Napsütéses kora reggel, kávé, ráérős nyújtózkodás. És akkor pofán ver ez a Biodóm. Szép nagy. Úgy volt, hogy 12 milliárdból kijön. Eddig 43,7 milliárdot tolt bele a kormány, de kéne még 20 milliárd, hogy be lehessen fejezni. Vagy ki tudja. Hiszen a számok eddig se voltak rendben.
Gigantománia, dilettantizmus, a közpénzekkel való felelőtlen játszadozás jellemzi a Fővárosi Állat- és Növénykert beruházását. Most ott áll félig készen, benne a sok-sok milliárd, de a kormány már nem akar többet áldozni rá, a főváros meg eltolja magától az ügyet, amúgy jogosan.
Mindez önmagában is felháborító, de különösen az annak fényében, hogy az internetes világban naponta jönnek szembe segítséget kérő felhívások, a gyógyulásuk utolsó esélyéért külföldre kényszerülő gyerekek és felnőttek képeivel. Szabadidejüket rááldozó civilek indítanak licitoldalakat és megmozdul az ország. Gyűlnek a milliók, pár száz, pár ezer forintos tételekből. Megható és felemelő, ugyanakkor szinte szánnivalóan szegényházi is ez az egész. Félreértések elkerülése miatt: nem a licit felajánlóit vagy a licittételeket minősítem ezzel, hiszen mindenki segíteni akar. Azzal, amije van és ettől valamennyi felajánlás értékessé válik. Jó emberek a szegényházban – ez benne a szomorú.
Kézzel horgolt apróságoktól a szolgáltatásokig, kinőtt babaruhától a képzőművészeti alkotásokig, süteményrecepttől a márkás bizsuig, gyerekrajzoktól a rendezvénybevételekig minden, de minden felkerülhet a licitoldalakra. Összefogás van és boldogság, ha összejön az a pár millió, ami egy ember életét megmentheti vagy csupán könnyíti a hétköznapokat. És akkor betalál egy ilyen hír a Biodómról, és az emberben felhorgad az indulat, és nem érti , aztán felteszi valamelyik licitoldalra a következő kis „vackát”, hogy segítsen azok helyett, akik megtehetnék.