Közérzet / Életmód · 2015.10.05.

Mitől lesz otthon az otthon?

Ott. Hon. Vágy. Találkozunk Avignonban. Egy egyszerű, majdhogynem mindennapossá vált mondat. Mintha csak azt mondanám, találkozunk Veszprémben az óránál, Pesten a Népligetnél, és még sorolhatnánk az egyes városokhoz köthető, kultikussá vált találkozási pontokat. Csak ez kicsit messzebb van. Kilométerek százait tesszük meg érte hétről hétre, tulajdonképpen észrevétlenül.

Nem is csoda, hogy fel sem tűnik a távolság, hiszen a Budapest–Lyon, Avignon, vagy éppen Chalon-sur-Saone menetrendet is úgy fürkésszük már, mintha csak Veszprémből a füredi strandra akarnánk eljutni. Rutinosan sakkozunk az idővel, hogy Párizson, Lyonon, Marseille-en vagy akár Genfen keresztül érdemes repülővel menni, és onnan melyik vonattal száguldjunk majd a célig.

Talán már könnyebben kiigazodunk Európa légi térképén, mint a MÁV vagy a Volán menetrendjén. És ez kivételesen nem csak azért van, mert utóbbi cégeknek még van hova fejlődnie. Úgy beszélünk meg találkákat az otthonunktól több mint ezer kilométerre, mintha csak otthon lennénk, mintha csak a belvárosig vagy a legközelebbi városig kellene elmennünk. És bár a táv nagyobb, de lehet, hogy most már tényleg otthon vagyunk. Azaz itthon. Milyen érdekes, hogy egy betű kicserélésével mennyire más értelmet is tudunk adni a szavaknak. Van otthonunk és van itthonunk. Ott a múltunk, itt a jelenünk. A jövőnk? Ki tudja. De talán tévedett Hobo, és bár a szabadság magányos dolog, de igenis lehet két hazád, vándor.

De mitől lesz otthon az otthon? Egy adott földrajzi helyen eltöltött idő mennyiségétől? És ha igen, akkor hány nap, hónap, év után mondhatom, hogy itt otthon vagyok? Egy úszó bárkát, ami még csak nem is egy fix helyen van állandó jelleggel, vajon nevezhetek az otthonomnak? Vagy az ugyanott szerzett élmények és emlékek számítanak csak, nem a GPS-koordináták? A megszokott helyektől lesz a miénk itt a tér, ahol már ismerősként várnak vissza és köszöntenek, ahova úgy járunk már, mintha hazamennénk? Mikor a bolt, az étterem, a bár, a diszkó, a pékség, a rakpart, a hidak, a zsilipek, a kacskaringós, szűk utcák már mind annyira ismerősek, mint gyerekkorunk fekete-fehér, fakuló képei, ha nem jobban, akkor az már majdhogynem az otthon? Otthonosan mozgunk a világban, mondhatni. De lehet, hogy ezt mindenki félreérti? Hogy sokan valójában azért találják meg oly könnyedén a helyüket a világban, mert az otthon bennük van, és viszik magukkal mindenhova? Lehet, hogy az otthonnak hívott valami, ez a magasztos, fennkölt szó mindössze stabilitást jelent, és ezt a várva várt biztonságot magunkban kell megtalálni? És ebben segítenek a napról napra, hétről hétre ismerőssé váló utcák, terek, hidak, folyók, hajók? Na meg persze azok, akikkel napjainkat töltjük, akik állandó jelenlétükkel maguk is részei lesznek a bennünk élő otthonnak. Akik itthon, az otthontól távol tartják bennünk a lelket, vagy akik éppen mindennap mellettünk ébrednek fel, a tőlünk tanult, ízes magyar káromkodásokat ismételgetve a korai ébresztő miatt. Talán az otthon mi magunk vagyunk, csak időről időre elfelejtjük és újra meg újra meg kell teremtenünk. Magunk körül, magunkban. Emberek. Helyek. Tárgyak. Idő. Nem olyan egyszerű, mint egy receptben felsorolt hozzávalók beszerzése, de nem is lehetetlen. Talán csak ennyi kell az otthonhoz. Egy biztos, találkozunk Avignonban.

Drahos Nikolett

Hozzászólások

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be először a facebook fiókjába egy másik böngészőlapon!