Ragyog a fény, szinte csábítóan melenget az ablakon keresztül a novemberi délelőtti napsugár. Most mégis néhány percig az asztal fölé hajolva gondolataimat pötyögtetem a számítógép billentyűzetén. Igen, mert sokan szeretnénk valamit hagyni magunk után, és ez egy természetes emberi védekezés az elmúlás tudatosulásával.
Siratjuk szeretteinket, a lehulló falevelet és azt a zarándokutat, amelyet földi létünkben bejárunk. Ami az elmúlás gondolatának érzését enyhítheti talán, az a megszakítottan folytonos élet. Az, hogy ma ebben a dimenzióban vagyunk és élhetünk, még némi szerencse kérdése is. Rajtunk keresztül üzennek őseink a jelennek. Ma rájuk is emlékezünk, ősanyáinkra és ősapáinkra. Mind-mind alkotjuk együttesen a jelent, az életedet, az életemet. Egy hosszú láncolat, amelyet mindig az elmúlás és újjászületés kapcsol össze. Olyan, mint egy fa. Gyökeret ereszt, felnő, majd elhal. Közben azonban minden évben lehullatja leveleit, megpihen. Aztán az alvó rügyekből újra leveleket és termést hoz.
Ma a kora reggeli napsütésben a magnólián megláttam azokat az apró, reménykeltő rügyeket csillogni, amelyek az élet folytonosságának zálogai. Ők jelzik felénk azt a reményt, amelyet elődeink távozásukkor már átéltek. Ők egy másik dimenzióból üzenik felénk a fénnyel, hogy minden, ami elmúlik, örökké él.
Szerző és fotó: György István Péter
