Ha belegondolok, tavaly nyáron szégyenkeztem más helyett utoljára úgy, mint most a piacon. Meg tegnap egy kávéházi teraszon. És a füredi mólón, valamint Pesten az Astoria-átjáró bőrboltja előtt, de reggelig sorolhatnék olyan szituációkat, amelyekben mások ízlésficama miatt pironkodtam. Rekkenő hőségben állok a piaci standnál, szagolgatom az érett sárgadinnyéket, egyszer csak megérzem, hogy valaki megállt mellettem.
Egy nő, akinek ujjatlan ruhájából kinyúló húsos karja elől a másodperc töredékében még képes vagyok kitérni, a testéből kipárolgó „illatnak” viszont megadom magam, hátrébb lépek, hagyom, kerüljön előrébb a sorban. Diszkrét rükvercem közepette nézek csak fel, s egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam: az érett korú, távolról sem formás asszonyság babakék miniruhában feszít, olyan apróban és olyan szűkben, hogy az ember döbbenetében képtelen levenni róla a szemét. Meghökkent pillantásom összetalálkozik a kofáéval, olvasunk egymás tekintetében, s egy másodpercre összeforraszt bennünket a női egyetértés. Közben a miniruhás kékség kiválaszt egy illatos cukordinnyét, s csaknem a kofa orra alá nyomja, aki ebből mit sem észlel, mert a látvány annyira lenyűgözi, hogy teljesen megnémul. Egy fiatal srác „ébreszt” fel:
– Hé, a hibbant öreglány fizetni akar, nem látod?!
A pillanat elszállt, az árus tette a dolgát, mért, számolt, a miniruhás fizetett, majd odébb ringott, én pedig elsomfordáltam és röstelkedtem más helyett.
