Mily’ kihalt is ma délelőtt az őszi Színházkert!
Nem százszázalékos pedig a foglalkoztatottság,
s ott vannak még a magányosak, az egymásra lelt
párok és a gyermekek. S hová tűntek, kik meglopnák
a percet is, a matatók, az itt-és-most-levés
öröméért? Ma rosszkor jöttem ki: épp senki, senki –
ám jó ez is… A fák s bokrok közül szárnyrebbenés,
madárcsevely ébreszt a padon, s egy rigó szemezni
kezd velem. Csőrében sáros giliszta tekereg.
Elrepül. Cihelődöm én is. Lassan lépdelek
újra a makk-, s gesztenyeszőnyegen, hogy cipőtalpam
fel ne sértse szövetét, félvén, hogy széjjelhasad,
de három gesztenyét, köztük egy szép félhéjasat,
a Göncz Árpád fája alatti emlékkövön hagytam
az ember-üres, ezerszínű s napsütötte parkban.
Veszprém, 2015. október 12.
Kóródy Kálmán
