Kék / Közérzet · 2015.11.04.

Mesterek utcája

A mosógépnek lelke van. Elég gyakran kellett a lelkére beszélnem, hogy elinduljon. Mit tehettem? Egy bátor gesztussal szerelőt hívtam.

Nem volt ismeretlen az illető. Pár éve, potom pénzért, tőle tudtam meg, hogy az alig tízéves hűtőszekrényünk javíthatatlan. Csak a kiszállásért fizetek – mondta együttérzőn. Erre a szolidáris viselkedésre emlékezve hívtam fel. Az is igaz, hogy másik háztartási gépszerelőt nem ismertem.


Most is tévedhetetlen érzékkel szúrta ki a hibát. Elfordította párszor a csaptelep műanyag kallantyúját, és megállapította, hogy túl könnyen jár. Cseréltessem ki a csaptelepet! Volt ugyan otthon egy csaptelepem, kérdeztem is, hogy nem cserélné-e ki, de rövid töprengés után nemet mondott. Viszont ismét csak a kiszállási díjat kérte, és egy jelképes összeget munkadíj gyanánt.

„Vizes” szakembert egyik ismerősöm ajánlott. Tíz perc alatt végzett. Szabadkozott, hogy szinte nincs is mit kérni ezért a kis munkáért, de a kiszállási díjtól nem tekinthet el.

Pár alkalommal kimosott a gép, aztán a régi tüneteket produkálta: jelzőlámpái kialudtak, s egy fenyegető kattanással leállt. Azonnal telefonáltam a szerelőnek. Nem akarta elhinni, valósággal ingerült lett. Mondjam el pontosan, mi történt és hogyan? Hát erre lennék kíváncsi én is – bátorodtam fel –, mikor tud jönni? Elég távoli időpontot jelölt meg, de másnap délután felhívott: ha nekem is jó, fél óra múlva ideugrik. Hazarohantam a város másik végéből.

Most végre komolyan munkához látott. Lecsavarozta a mosógép egyik oldallemezét. Állomásról állomásra ellenőrizte az áram útját, megmérte a feszültséget. Ráncolta homlokát, szidta a készülék gyártóját, egy bizonyos multinacionalistát. Csak akkor derült fel, amikor észrevette, hogy a készülék a tizedik életévében van. Bár kétségkívül újszerű állapotban – tette hozzá, látva, hogy elfehéredek. Valami sugallatra szétszedett egy csövecskét és belefújt. A légáram elmozdított a helyéről egy kis szennyeződést, ami blokkolta a hiperérzékeny rendszert – közölte. S valóban: a mosógép máris hálásan duruzsolt.

Mennyivel tartozom? – kérdeztem leplezett aggodalommal. Nyolcezer – vágta rá kapásból, és nem nézett rám. Ne kérjen annyit. Ötezer forintom van – mutattam a tárcám. Emlékeztettem, hogy egyszer már fizettem a munkáért, most pedig nem egészen egy órát dolgozott. Nem tudok többet adni. Dohogva eltette a pénzt. Azzal nyugtattam magam, ha számlát kérek, talán még ötezer forintja sem marad tisztán.

De nem soká furdalt a lelkiismeret. Egy-két használat után a masina ismét szabadságolta magát. Leszereltem az oldallemezt, szétszedtem a csövecskét és belefújtam. S elindítottam egy programot. Aztán egy másikat. És tudtam, hogy hiába, mint tudja, ki halottat költöget.

Az új szakember csalódottan nyugtázta, hogy három emeletet kell lépcsőzni, míg lecuccolhat. Miután kifújta magát, hosszú fejtegetésbe kezdett az alaphibák természetéről. Hogy mennyire fontos a folyamatos áramellátás. Mert ugyan passzentosan megy a konnektor a foglalatba, ám ez nem jelenti azt, hogy érintkezik is. Tanácsos néhányszor ki-be huzigálni, megkocogtatni vele a csempét. Feszülten figyeltem, bólogattam, s közben azon tűnődtem, mennyi lehet a rezsióradíja? Bátortalanul érdeklődtem. Nem válaszolt, ám szemügyre vette ő is a csaptelepet. Folyik-e a víz, ha kinyitja a csapot? – kérdezte, és mindjárt válaszolt is: Ezt, ugye, nem látjuk, mert össze van kötve a géppel. El szoktam-e zárni, ha befejeződött a mosás? Igen? Ez hiba. Ha egyszer kinyitottam, maradjon csak nyitva. Nem kell félni, hogy a víznyomás szétdurrantja a csatlakozótömlőt. Ezek a csatlakozók már acélbetétesek. Tudom-e, hogy a porcelánbetét is időnként beragad? Hitetlenkedve hallgattam. A mester igazi virtuóz volt. Az „itt a piros, hol a piros” egy igen eredeti változatát adta elő. Miközben folyamatosan szóval tartott, villámgyorsan ki-be kapcsolgatta a programokat. S egyszer csak beindult a gép. Hallható lett a rég áhított, bensőséges morajlás, ahogy az immár örökké nyitva tartott csaptelepen keresztül betöltődik a víz. Már csak a megfelelő mosóporról és a helyes karbantartásról szóló tájékoztatót kellett meghallgatnom.

Mennyivel tartozom? – tértem a lényegre, hogy takarékoskodjam az idejével. Kettőezer-ötszáz a kiszállás, ötszáz a munkadíj a „tapogatásért”. Nem is sok, gondoltam, de vajon meddig hajlandó dolgozni a gép? Összeszedtem a bátorságom, és számlát kértem. Lent van a kocsiban. De akkor többe fog kerülni. Nem baj, lekísérem, csak cipőt húzok. Állt egy kicsit a lakásajtóban, aztán pincemély hangon megszólalt: Ne jöjjön le! Nem szeretem az ilyesmit…

Elküldtem volna postán a járandóságát, ha két hétig élvezhetem munkája eredményét, ám két napig sem örülhettem. Mikor telefonon tájékoztattam erről, szűkszavúan annyit dörmögött: akkor kvittek vagyunk.

Minek folytassam? Az olvasó már kitalálta, és nyilván előre unja, hogy a harmadik szerelő is – egy rokonszenves fiatalember – kudarcot vallott a kezdeti siker után. Azzal a nem csekély különbséggel, hogy ő elárulta, vannak hibák, melyeket felfedezni sem lehet, nemhogy megjavítani. Ám, hogy mégse kelljen kidobni a drága masinát, ha akarom, megtanít az úgynevezett „csökkentett funkció” használatára. Akartam. Ez azt jelenti, folytatta, hogy csak egyetlen program működik majd a 11-ből, de a semminél ez is több.

Egy éve már mindent 30 fokon mosunk. A szennyezettebb holmik alapos áztatás, kézi előmosás és egyszeri öblítés után kerülnek a gépbe. Azóta sem romlott el, meghálálja törődésünket. Mert a mosógépnek lelke van.

Domján Gábor






[fbcomments]